Időskori kiszolgáltatottság

Az alábbi történetet a kerületi Családsegítő és Gyermekjóléti Központ esetei közül választottuk ki. Egyebek mellett a kiszolgáltatottságot kívánja bemutatni, annak a korosztálynak a kiszolgáltatottságát, amelyik hosszú, aktívan töltött évei után egyre kevésbé tudja önállóan kézben tartani életét, és fokozottan védtelenné válik.

A védtelenséget, amit az idős emberek átélnek, a társadalom többé-kevésbé igyekszik kompenzálni az erre hivatott szociális szolgáltatásokkal, de ennek mértéke a valóságban igencsak korlátozott. Maga a szociális ellátás egyébként sem képes megoldani minden problémát, legtöbbször csak lehetőségeket kínál, amivel aztán a rászorulók szerencsés esetben élnek is, de sajnos sok esetben, ismeretek hiányában, nem kérnek belőle, vagy már csak későn.

A társadalom sajnos sokszor egyfajta közömbösséggel veszi tudomásul az idősek helyzetét, és úgy tűnik, ez még a jobbik eset, mert vannak, akik ezt a védtelenséget tudatosan kihasználják annak érdekében, hogy saját maguk számára előnyt kovácsolhassanak belőle. Az alábbi történet talán legfontosabb célja, hogy erre hívja fel a figyelmet.

Máriával 2008 decemberében találkozott először a Családsegítő és Gyermekjóléti Központ szociális munkása. Az intézmény egy gyámhivatali jelzés alapján értesült arról, hogy Mária, aki abban az évben töltötte be 80. életévét, szociális otthonba szeretne menni, és ehhez kér segítséget. A kolléganő az értesítés nyomán felkereste Máriát az otthonában, hogy megbeszélje vele pontosan a szociális otthonba kerülés feltételeit, és azt, hogy miért is választja ezt a megoldást. A látogatás során sok minden kiderült Mária helyzetével, lakhatásával kapcsolatosan.

Egy viszonylag nagy alapterületű, közel kilencven négyzetméteres lakásban él, amely egy régi, többlakásos bérházban található. A lakás rendkívül elhanyagolt, teljesen lelakott állapotú, a bejárati ajtó üvege kitört, kartonpapírral pótolták. Nincs benne fürdőszoba, sem meleg víz. Fűteni nem lehet, mivel nem jók a cserépkályhák, és szerelő már évek óta nem járt ott. Igaz, a konyhában van egy villanyradiátor, de az üzemeltetése nem biztonságos. A nagyobb szobákban nem égnek a lámpák, csak a személyzeti szobában, a konyhában és a WC-ben működik a villany. Máriának van egy elemlámpája, azzal közlekedik a lakásban, ha sötét van.

A bútorok, a berendezési tárgyak a lakáshoz hasonlóan borzalmas állapotban vannak. Láthatóan hosszú idő óta nem takarítottak, mindenhol lomok és szemét. Az ágy megvetve áll, az ágynemű is rettenetesen piszkos, valószínűleg egész nap használatban van. Mária folyamatosan több réteg ruhát hord, abban is alszik, feltehetőleg a nagy hideg miatt. A lakásból nem tud kimenni, gyakorlatilag az életét ebben az elhanyagolt, emberi lakhatásra kevéssé alkalmas környezetben tölti.

A Máriával folytatott beszélgetés során kiderült, hogy néhány évvel ezelőtt egy ügyvéd azzal az ajánlattal kereste meg őt, kössenek életjáradéki szerződést. Ennek értelmében az ügyvéd meghatározott havi összeget biztosít Máriának egészen a haláláig, ezért cserébe övé lesz a lakás tulajdonjoga. A szerződés néhány évvel ezelőtt létre is jött. Arról nem sokat tudni, eleinte hogyan valósult meg, de az biztos, hogy mostanra már nem szolgálja Mária érdekeit. Nem tudja, havonta mennyi pénzt kap az ügyvédtől, anyagi helyzete teljesen átláthatatlan a számára, de a szociális munkás számára is. Az életjáradéki szerződés egy példánya állítólag megvan valahol, de Mária nem tudja, hol, és az ügyvéd nem bocsátja rendelkezésünkre.

A közösen folytatott számítások szerint Máriának az életjáradéki szerződéssel együtt összesen 100 000 forint kellene, hogy rendelkezésére álljon minden hónapban. Az ügyvéd kifi zeti a rezsiköltségeket, a gondozási központnak a gondozási díjat és az ebédet, a többi pénzről azonban nem vezet nyilvántartást. Minden kifizetés Mária bankszámlájáról történik, de a számlához tartozó bankkártyát, akárcsak az asszony személyes iratait, az ügyvéd magánál tartja.

A lakás mostanra már az ügyvéd tulajdonában van, Mária javára életjáradéki jogot és haszonélvezeti jogot jegyeztek be. Az ügyvéd közvetlenül nem gondoskodik Máriáról, ennek elvégzésére a gondozási központból járnak ki hozzá, így kapja meg mindennap a meleg ebédet. Ugyanakkor a gondozónők már többször jelezték, hogy nincsenek biztosítva a gondozáshoz szükséges feltételek: lavór kellene a fürdetéshez, el kellene vitetni a szemetet, takarítónőt kellene fogadni, nincs fűtés, a néninek nincsen elég pénze és így tovább. A gondozási központ minden ilyen irányú próbálkozása azonban eredménytelennek bizonyult, az ügyvéd nem tett semmit.

A szociális munkásnak tehát abban kellett gyors döntést hozni, hogy Mária számára mi jelentene segítséget. A nem megfelelő higiéniai feltételek és a hideg, nem fűthető lakás miatt félő volt, hogy súlyosan megbetegszik, és a jelenleginél is rosszabb állapotba kerül, ezért azonnali intézkedésre volt szükség. A helyzet attól is vált ilyen nehezen kezelhetővé, hogy nem voltak hozzátartozók, az ügyvéd mozgósítása pedig nem járt sikerrel. Bár azt megígérte, hogy lakhatóvá teszi a lakást Mária számára, csakhogy ehhez időt kért, és ezt a szociális munkás megítélése szerint túl kockázatos lett volna kivárni.

Mivel a szociális otthonba kerülés sem megy egyik napról a másikra, ráadásul indokoltsága is kérdésesnek bizonyult, a nagyobb baj elhárítása érdekében Máriát sikerült bejuttatni a Szent János Kórház belgyógyászati osztályára. Egy hónappal később már az ápolási osztályon volt, ahol három hónapig maradhatott, így az ügyvédnek lett volna ideje betartania azt az ígéretét, hogy kitakaríttat, elviteti a szemetet, megjavíttatja az ablakot, és egyáltalán, lakhatóvá teszi a lakást. Azonban nem történt semmi. Az ápolási osztályon eltöltött hónapok után Mária végül is bekerült a szociális munkás által felkutatott szociális otthonba.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi itt a probléma, miért tartott ez ilyen sokáig, hiszen az asszony maga is azt kérte, hogy szociális otthonba kerülhessen, hát egyszerűen teljesült a kívánsága, és kész. Miért kellett bonyolítani az ügyet?

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ találjunk, meg kell értenünk, hogy Mária – mint ahogy ez a személyes beszélgetésekből kiderült – tulajdonképpen nem akart szociális otthonba kerülni, de kényszerhelyzetben volt, mert nem látott más kiutat, nem látta a lehetőséget arra, hogy önállóan tudjon élni lakásában. A szociális munkás ennek nyomán elsősorban azt szerette volna elérni, hogy Mária visszakerülhessen otthonába, amelyet lakhatóvá tesznek, és rendeződjön az anyagi helyzete, különös tekintettel az életjáradékra és a bankkártyára. Ez azonban nem valósulhatott meg, mert az ügyvédnek nem állt érdekében együttműködni a szociális munkással.

Persze végiggondoltuk, vajon Máriának tudunk-e segítséget nyújtani az ügyvédtől függetlenül, vagy akár ellenében is. Minden erőfeszítésünk ellenére ebben nem tudtunk előrébb jutni, lekéstünk róla. Ekkorra már ugyanis nem állt rendelkezésre semmilyen dokumentum, aminek alapján az ügyvéd számon kérhető, felelősségre vonható lett volna, ráadásul a bankkártya birtoklása, a pénzügyek átláthatatlan kezelése Mária beleegyezésével történt.

Hogy mi állt ennek a beleegyezésnek a hátterében, csak sejteni lehet, bizonyítani nem. Az életjáradéki szerződés ugyanakkor nem kötelezi az ügyvédet arra, hogy odafigyeljen az idős asszony állapotára. Hiába tapasztaltuk az első találkozó során, hogy Mária testi és szellemi állapota rendkívül leromlott, és hogy ez nem a test hanyatlásának, sokkal inkább az embertelen körülményeknek tudható be (Mária a kórházban egy hónap alatt visszanyerte testi és szellemi frissességét), nem lehetett hol megragadni az ügyvéd felelősségét, jogi szempontból védve volt. Így aztán abban nyújtottunk segítséget, amiben lehetett, és levontuk a következtetést: az ilyen helyzeteket inkább megelőzni kellene.

Mária óvatlanul kötött szerződést, ezáltal kiszolgáltatta magát valakinek, aki visszaélt a bizalmával. Ráadásul nem számíthatott rá, hogy fi zikai és szellemi állapota is ennyire megsínyli majd a nélkülözéseket, így aztán a lehetősége is elveszett annak, hogy kiálljon jogaiért.

A kórházba kerülés előtt úgy tűnt, közvetlen életveszélyben van, de a meleg étel és a fizikális körülmények változása következtében a gondolatai is kitisztultak, és egyre élénkebbé vált. Azonban az az állapot, amibe került, érthető módon rendkívül ijesztőnek bizonyult a számára, és bármenynyire is szeretett volna inkább az otthonába visszatérni, sem ő, sem a szociális munkás nem látott arra garanciát, hogy mindez ne ismétlődhetne meg újra. Ezért egyértelművé vált, hogy szociális otthonban kell őt elhelyezni, és a szociális munkás kolléganő, illetve az intézmény is megkönynyebbült, mert ott legalább biztonságban tudhattuk Máriát.

Azért persze ott maradt a keserű szájíz, hogy minden következmény nélkül el lehet távolítani valakit a lakásából, vagy akár az élők sorából, ha némi pénz áll ezáltal a házhoz, és van hozzá kellő ravaszság, jogi ismeret.

Remélhetőleg az ilyen esetek a ritka kivételek közé tartoznak, de mivel akárkivel előfordulhat, szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy van lehetőség a hasonló helyzetek elkerülésére. A XII. kerületben, éppen a Családsegítő és Gyermekjóléti Központban ingyenes jogsegélyszolgálat működik. Itt mindenféle jogi kérdéssel kapcsolatban tanácsot kaphatnak az erre igényt tartók olyan felkészült szakemberektől, akik biztos, hogy az ő érdekeiket képviselik, még akár egy jogász ellenében is. Forduljanak tehát bátran az említett szakemberekhez, és másokat is biztassanak erre annak érdekében, hogy minél kevesebb ilyen történettel találkozzunk.

Iring Zoltán
a Családsegítő és Gyermekjóléti
Központ vezetője