Jampecnak minősítették, vége lett a karrierjének

A sport hőskorában nem számított különlegességnek, azonban manapság egyre ritkábbak az olyan sportemberek, akik párhuzamosan több sportágban is kiemelkedő teljesítményt tudnak nyújtani. A Szegedről indult Halász János labdarúgásban és kosárlabdában is képes volt átlagon felüli produkcióra. A májusban nyolcvanadik születésnapjához érkező sportemberrel hegyvidéki otthonában idéztük fel a dicső múltat.
Halász János (a bal szélen) a Szegedi Postás kosarasaként
Halász János (a bal szélen) a Szegedi Postás kosarasaként
 
– Nagyon hamar rabul ejtett a kosárlabdázás szépsége! Már tizennégy éves koromban a Szegedi Postás felnőttcsapatának közelébe kerültem, amikor a régi idők egyik leghíresebb sportköre, a BBTE vendégjátékra érkezett hozzánk. Beöltözve, komplett szerelésben vártam a nagy pillanatot, a pályára lépésemet, amikor Almási Gyuszi bácsi nagy bánatomra szólt, hogy vetkőzzek le, és egy speciális feladattal bízott meg. „Te az egész mecscsen csak azt figyeld, mit csinál a Novakovszky! Lessél el tőle minél többet!” Akkor láttam őt először, „a Novakovszkyt”, akivel később életfogytig tartó barátok lettünk.
 
Tizennégy évesen még nem szoktak a felnőttek között játszani. Addigra már ennyire „kész”, sikeres játékos volt?
– Az 1942–43-as tanévben megnyertük a KISOKbajnokságot, az valóban nagy siker volt. A döntőben a kőbányai Szent László Gimnázium legjobbjaival játszottunk. Az ellenfél soraiban szerepelt Zsíros Tibor is – ma már csak mi ketten élünk az 1948-as, londoni olimpián járt magyar válogatott tagjai közül…
 
Ön volt az első, aki Szegedről felkerült a nemzeti együttesbe, hogy azután olyanok kövessék, mint Greminger János, a Hódy testvérek, János és László, Komáromi Ede, Liptay „Csúzli” István és mások.
– Az 1947-es esztendő kiemelkedő fontosságú volt mindanynyiunk számára. A sportvezetés ugyanis elhatározta, amennyiben megnyerjük a Balkán-bajnokságot, mehetünk Londonba, az olimpiára. A szófi ai torna első helyét követően bevonultunk Tatára: tizennégy sovány kosaras, akik a jegyrendszeres civil életből érkeztek… Ott aztán minden jóban részünk volt, miközben az utca embere gyakorlatilag éhezett. Máig is emlékszem, a hatalmas szívéről is híres Papp Laci az ablakon irigykedve befelé bámuló gyerekeknek mindig adott egy kis ennivalót…
 
Azután elérkezett az ötkarikás szereplés ideje.
– Ez így túl egyszerűen hangzik. Nem sokkal az indulás előtt ugyanis jött a hír: nem találják az útlevelem. Persze ez csak kifogás volt, feltehetően valaki mást akartak kiutaztatni helyettem. A kapitány, idősebb Gyimesi János azonban karakán ember volt, másnap felutazott Budapestre, s addig keresték a szövetségben az okmányt, amíg meg nem találták. Így lehettem ott végül az olimpián.
 
Ennek már több mint hatvan éve. Mire emlékezik legszívesebben Londonnal kapcsolatosan?
– Rutintalanok voltunk, de így is csak hosszabbításban szenvedtünk vereséget ki a világbajnoki bronzérmes braziloktól, majd nagy szenzációt okozva megvertük Kanada és Olaszország legjobbjait. Az angolok legyőzését követően kikaptunk Uruguaytól, s ezzel kiestünk az első nyolcból. Az alsóházi meccseket már le sem játszottuk, rögtön hazautaztunk.
 
Az amerikai kosarasok már akkor is ilyen jók voltak?
– Már a hírük is óriási volt, mi is rendkívül kíváncsiak voltunk rájuk. Egy alkalommal másfél órát vártunk csak azért, hogy végre szemtől szembe láthassuk őket. Tímár-Geng István tudott angolul, így egy rövid beszélgetés is kialakulhatott. Amikor megtudták, hogy mi naponta kétszer edzettünk az előkészületek során, azt vágták hozzánk: ti profik vagytok, nem is indulhatnátok. A mi hathetes edzőtáborozásunkkal szemben ők állítólag a vonatnál találkoztak először.
 
Az olimpia versenyeiből mit láttak?
– Az akkreditációs kártyánkkal mindenhova bemehettünk – a legtöbb időt az atlétikai versenyeken töltöttük. Szurkoltunk az úszóknak, Kádas Gézának és a velem egykorú, Pesthidegkúton élő Mitró Gyurinak. A legtöbb eseményt tévén követtük a szállásunkon, ahol heten aludtunk egy szobában. Magyar szakács főzött nekünk, akinek a konyhája olyan népszerű volt, hogy más országok vezetői is igen gyakran vacsoráztak nálunk.
 
Alig húszévesen törést szenvedett a kosaras karrierje. Miért?
– 1950-ben bevonultattak katonának Zalaegerszegre. Kaptam ugyan ígéretet, hogy sportszázadba visznek, de az intézkedés egyre csak késett. Nemsokára viszont megjelent egy ember, aki a Szegedi Honvéd labdarúgócsapatához keresett játékosokat. Ő nemcsak ígérte, hanem egy hét alatt el is vitetett, s már otthon is voltam. Csak 1953-ban fordultam ismét a kosárlabda felé, amikor aztán újfent hamar bekerültem a válogatottba. Óriási dolog volt, hogy az akkor már nagy klasszis Greminger János helyén csereként léphettem pályára.
 
Ez a csapat 1955-ben sporttörténeti bravúrt hajtott végre: a Szovjetunió legyőzésével Európa-bajnok lett. Az ön nevét azonban hiába kerestem a győztesek között…
– Pedig ott lehettem volna a válogatottban, ha 1954-ben nem jön közbe egy kis galiba. Kutas István akkoriban a magyar sportban élet és halál ura volt. Egy alkalommal nem tetszett neki az öltözékem, és jampecnak nevezett. Bár csak szerény hangon ellenkeztem, ez is elég volt ahhoz, hogy többet ne legyek válogatott. Ez annyira elkeserített, hogy röviddel később a klubszintű játékot is abbahagytam. A nagy csalódás ellenére is pozitív a sporttal kapcsolatos mérlegem. Ami pedig a legfontosabb: valóban életre szóló barátságok születtek. Jó példa erre a Novakovszky Lászlóval való kapcsolatom, aminek sajnos a halála vetett véget. Addig viszont hatszor látogattam meg őt a távoli Sao Paulóban.
 
1982-ben Budapestre került, azóta mi minden történt az életében?
– Szegeden elektroműszerészként kezdtem dolgozni, majd orvosi műszerésszé is kiképeztem magam. A fővárosban az OMKER-hez kerültem, szép karriert futottam be. Sajnos, négy éve megözvegyültem, egyetlen lányom Szentendrén él. Bence unokámat egy ausztriai ifj úsági labdarúgótornán kiszemelte a Stuttgart. Ő tizenkilenc éves, az ottani fociakadémia lakója. Az idén valószínűleg eldől a további pályafutása.
 
A sporttal maradt kapcsolata?
– Sporteseményekre már sok éve nem járok, a televízió révén viszont bőségben „szenvedek”. Imádom a teniszt, és természetesen a kosárlabdát is szívesen nézem – igaz, a magyar meccsek helyett inkább az NBA összecsapásaira kapcsolok…
Jocha Károly