„A kemény életet választottam”

Egy Balatonlelléhez közeli kis faluban születtem – meséli csendesen az atya –, Látrányban. Vonzalmam a Balatonhoz azóta is tart. Szüleimnek vízimalma volt, de jött az első világháború, és édesapám elment a frontra. Édesanyám egyedül maradt velünk, öten voltunk testvérek. El kellett adnia a vízimalmot, átköltöztünk Zamárdiba. Apám súlyosan megsebesült a fronton, édesanyám tartott el bennünket. Nehéz idők jártak ránk. Apró, a háztartásban nélkülözhetetlen cikkeket árult, házról házra járva. Két leányka testvérem megkapta a spanyolnáthát, mindketten meghaltak. Két fiútestvérem, Laci, Imre és én maradtunk meg. A jobb élet reményében feljöttünk a fővárosba. Anyám elszegődött mosónőnek az egyik apácák vezette kórházba. A kórház kápolnájába jártam ministrálni minden reggel hat órára. Teljes ellátást kaptam érte. Az apácák olyan bőségesen felpakoltak elemózsiával, hogy elegendő volt az egész családnak. Így érezhettem magamat nyolcévesen családfenntartónak.

 

A kútvölgyi kápolna saját erőből épült fel

 

A legszebb év
Itt ismerkedett meg azokkal a belga atyákkal, akik szegény sorsú gyerekeket vittek ki egy évre Belgiumba, családokhoz.

– A szegénységünkben „nem volt hiba”, így kerültem ki én is hamarosan Richárd atyához, egy belga esperes kanonok úrhoz, aki a sajátjaként nevelt. Jól éreztem magam nála abban az egy évben. Ott született meg bennem a vágy a papi hivatásra. Tízéves korom táján minden érdekelt, ami a hitünkhöz, vallásunkhoz kapcsolódott. Ministráltam, iskolába jártam, és a belga atyáktól megtanultam flamandul. Ez volt gyermekkorom legszebb ideje. Ám az egy év eltelt, haza kellett jönnöm. Később – mivel Magyarországon nem boldogultam – megszületett bennem az elhatározás: visszamegyek! Akár gyalog is, az „apostolok lován”. Útközben fel-felkéredzkedtem egy autóra, szekérre, ami adódott. A kamaszkor kalandvágyával vágtam neki a világnak. Ma már tudom: felért egy lelki zarándokúttal. Az esperes kanonok úr nagyon megörült a visszatérésemnek, odaadóan segítette tanulmányaimat. Tíz évig éltem ott. Felvételemet kértem a szemináriumba; 1943-ban Bruggeben szenteltek pappá. Mint koldusdiák mentem ki, s mint felszentelt pap tértem vissza. Mindezt megírtam az Isten vándora című könyvemben, amely Belgiumban jelent meg először. (István atya önéletrajzi írása csak 1972-ben jelenhetett meg Magyarországon – a szerző.) A könyvnek nagy sikere volt, olyannyira, hogy a honoráriumából egy házat vehettem édesanyámnak Máriaremetén, mindjárt a templom szomszédságában. Az első misémet itt tarthattam meg. Magyarországra érkezésem után Pestszenterzsébetre helyeztek, a főplébánián kezdtem meg papi hivatásom. Búcsúzóul a belga kanonok úr megajándékozott egy prelátusi kereszttel, azzal az intelemmel: „ha pap leszel, úgy igyekezz, hogy hordhasd is”.

 

Ezt a kitüntetést csak kemény munkával lehet kiérdemelni. Hosszú évek múltak el, mire 2000-ben hűséges papi szolgálataiért Regőczi atyát a váci püspök prelátusi rangra emelte, és hordhatta a prelátusi keresztet.

 

A gondviselésben bízva
– De ne menjünk az események elébe! Javában tartott a második világháború, árván maradt gyerekek csavarogtak mindenfelé, éhesen, rongyosan. Összetereltem őket, utcán, téren, ahol rájuk leltem. A dolognak híre ment, a gyerekek száma egyre csak nőtt. Előbb-utóbb szállásra, élelemre volt szükségük. Gyakorta biciklire ültem, s vidéken koldultam össze az ennivalójukat. Ekkoriban kerültem Vácra, ahol Pétery József püspök atya kinevezett lelkésznek. Közben az árvák elhelyezése, ellátása egyre komolyabb gondot jelentett. Kétszázhúszan voltunk már. Nem volt más választásom, felvettem a kapcsolatot Belgiummal. Sokféle támogatást kaptam: felszerelést, pénzt, ruhát, ágyakat. Nővéreket is küldtek a segítségemre. A váci püspök atyától kaptam egy épületet – azelőtt egyházi könyvtár volt –, ahol elhelyezhettem a gyermekeimet. Naponta tartottam szentmisét, rózsafüzért imádkoztunk. Az árvákkal együtt végeztem a mindennapi feladatokat, de játszottunk is. Emellett a püspök atya megbízott, hogy építsek templomot az árvaház mellé. „Miből?” – kérdeztem tőle. „Hagyatkozz a gondviselésre, fiam!” – mondta. Megfogadtam. Írtam egy újabb könyvet, Flandria visszahív címmel, flamandul, kalandos utamról, versekkel bővítve. Több kiadást megért. A templom végül ebből a pénzből és a környékbeli családok segítségéből épült fel. A flamand kiadás azonnal szemet szúrt a rákosista hatalomnak. Az államosítás egy tollvonással véglegesen keresztülhúzta árváim sorsát. A környékbeli hívők és családok fogadták be szélnek eresztett gyermekeimet, így egyetlen egyet sem találtak meg közülük. A történtek ellenére az évek során szívós kitartással és elszántsággal összesen hét árvaházat hoztam létre, s mellé templomot: Vácott, Szalkszentmártonban, Domonyban, Máriabesnyőn és Pesten több helyen. Otthont teremteni az árváknak – ez az én pedagógiám.

 

Ürügy mindig akadt Regőczi István többször megjárta a hazai börtönöket. Először az Andrássy út 60.-ba vitték. Az árvaházak államosítása ellen emelt szót. Majd Kistarcsán és a Kozma utcában raboskodott, összesen hat évet töltött börtönben.

 

Regőczi atya otthona a kápolna

 

– Nem tudtak megtörni. A börtönévek alatt állandóan imádkoztam a rózsafüzért, így viseltem el a szenvedéseket, s nyertem kitartást. Rabtársaim – leginkább férfiak – többen beismerték, hogy a börtönben váltak vallásossá. Az ima, a lelki segítség erősítette meg a hitüket. Szabadulásom után még tíz évig voltam a váci fegyház lelkésze a kilencvenes években. Legtöbbször illegális sajtótevékenység, vagyis a könyveim voltak ellenem a vád. Az utolsó alkalommal huszonhárom hónapot kaptam, de abból már előzetesben jókora időt letöltöttem, így hamarosan szabadulhattam. Megkaptam az igazolást, de minden héten jelentkeznem kellett a rendőrségen, nem hagyhattam el Budapestet. Ennek ellenére nem adtam fel. Megtartottam papi jelszavam: én a kemény életet választottam.

 

Ürügyet mindig találtak az atya letartóztatására, még a szentbeszédeibe is belekötöttek. Bárhol misézett, figyelték.

 

A hetvenes évek elején fedezte fel a Sváb-hegy tetején a régi, romos kápolnát. Többnyire huligánok tanyája volt. Nekilátott rendbe hozni, s mint máskor, most sem maradt egyedül, akadtak hívők, akik segítettek.

 

A kápolna mellett egy csodatévő kút állt, akkor még forrás vize táplálta. A legenda szerint 1753-ban egy arra utazó család kisgyermeke belezuhant. A szülők egy ideig mindhiába keresték, ám amikor rátaláltak, a gyermek még életben volt. Egy szépséges dáma az aranyos köntösét eresztette le a kútba, azon maradt fenn, s annak segítségével is húzták ki. A szülők a csodát Szűz Máriának tulajdonították, és hálából kápolnát emeltek ott.

 

– A kápolna szentélyének megmaradt barokk ívéhez építettem hozzá ezt a templomot – mondja Regőczi atya, akinek, miközben a kápolnával foglalkozott, újból börtönbe kellett vonulnia. A tárgyalás idejére szabadlábra helyezték, ez idő alatt újult meg a kegyhely. – Míg az állam engedélyezte az építkezést, az egyházi vezetés úgy vélte, van elég templom a környéken. Építsek másutt, valahol a külső kerületekben, ne itt – mondták. Elhatároztam, hogy a kegykápolnához valami mást építek: egy zarándokházat, nagy teremmel, ahová akár több százan is beférnek. A szomszédban volt egy élelmiszerbolt, szükségem lett volna a helyre az épülő házhoz. A rendszerváltozás hajnalán, a kilencvenes években úgy adódott, hogy az üzletet elárverezték. Húszmillió forintra tartották, és föllicitálták kilencvenegy millióra. Sikerült öt percet kapnom a Kossuth Rádióban, s felhívást tehettem közzé. Két hét alatt összegyűlt minden, ami kellett: pénz, kárpótlási jegy, sok ékszer. Megvásárolhattam a boltot.

 

A jelen, a mindennapok – Itt van az otthonom is. Mindennap délelőtt szentmisét, délután litániát tartok. A kútvölgyi Boldogasszony-kápolna létének oka a hálaadás, célja az engesztelés, egy apró engesztelőhelye a magyarságnak. Leginkább a magyar ifjúságért és a jótevőiért imádkozunk.

 

A hívekre mindig számíthat

 

Regőczi atya soha nem kapott anyagi támogatást az egyháztól. Nem volt plébános, saját erőből építette fel a kápolnát, az adományok fedezték a költségeket.

– Ma is írok rövidebb, vallási tárgyú könyveket. A látásom elég jó, csak a lábaim nem úgy visznek, mint korábban. Amíg erővel bírom, elvégzem a kápolnával, a közösségemmel kapcsolatos teendőket. Abban reménykedem, az egyház belátja ennek a helynek a jelentőségét, és mikor már nem tudom ellátni feladataimat, utódot nevez ki a helyemre. Nagy segítségem Beatrix nővér, akit a jó belgák küldtek a segítségemre. Nem vezetek háztartást, ellátnak a hívek.

 

A kápolna mögötti aprócska kertbe naponta kisétál az atya. Felépítette a lourdes-i csodatevő barlangforrás kicsinyített mását a Szűzanyával. Két éve történt, hogy meghívták Lourdes-ba; a bazilika díszpapja lett, az elismerésül kapott keresztet azóta is viseli. Az idén megkapta a Magyar Örökség-díjat és a XII. kerület díszpolgára címet.

 

– „Fogadott” gyermekeim közül többen is csatlakoznak hozzám, kedvet kapva a papi hivatáshoz. Hogy mit tanácsolnék a mai ifjúságnak? Először is azt: minél többen vegyenek részt a szentmisén. Magam a délelőtti misén és a délutáni rózsafüzér-imádkozáson igyekszem megértetni, hogy Isten szeretetét magunkévá kell tenni és követni. Minden csütörtökön este nyolckor elmegyek imádkozni több paptársammal az 1951-ben az akkori ateista diktatúra által felrobbantott Regnum Marianumtemplom romjaihoz, a fakereszthez. Az eredeti keresztet – mint köztudott – évekkel ezelőtt Mindenszentek napján öt diák ledöntötte. Elhoztam, és helyette állítottam egy újat, stabilabbat, fából. Mementóként ezt írtam a Kereszt című versemben: „Oh, Krisztus keresztje, / Te győzelmi jel, / Mindenek felett győzedelmeskedel. / Jöhetnek korok és áramlatok, / Fél igazságok és hamis tanok, / Dacolsz idővel, ezernyi bajjal / Jeled az égen: hasad a hajnal”.