Köszöntő régi és mai filmetűdökből

A házunk hátsó kertjében áll egy fenyőfa. A környék legmagasabb fája. Ágait minden évben kövér tobozfürtök húzzák, alig bírja megtartani „gyermekeit”. A növényt kiskorában Czóbel Anna hozta haza a Tátrából. Kivénhedt cseresznyefánk helyébe ültette vagy fél évszázada. A fagyos szélben ijesztően hajladozik, de nem adja fel, ösztövéren, szívósan tartja magát. Jó helye van itt, a védett Németvölgyben, csak kevesen látják.

Czóbel Annát mindnyájan jól ismerjük, legfeljebb nem tudatosult bennünk, hogy neki köszönhetjük a televízió elmúlt negyven évének számos kiemelkedő műsorát, filmjét: a Salamon Béláról szóló „Ha én egyszer kinyitom a számat”-tól képzőművészeti sorozatokon át a mindenki által szeretett Cicavízióig, Kuckóig, vagy később a Jogi esetekig, és még sorolhatnánk. A Magyar Televízió születésének pillanatától vezető operatőrként otthon volt valamennyi televíziós műfajban. Élvezhettük jól komponált, tiszta, rendezett képi világát. Készített gyermek- és ifjúsági, ismeretterjesztő, dokumentum-, oktató- és képzőművészeti sorozatokat, színházi közvetítéseket, portréműsorokat, tévéjátékokat.

Tengernyi munkájából szánni valóan kevés maradt meg, s került archívumba. A gyermekcipőben járó televíziózás idején a műsorkészítés tünékeny műfaj volt, az első műsorok javarészt élőben mentek, megőrizhetetlenül. Amikor évtizedekkel később a videotechnikával készült műsorok kazettáit ismét felhasználták, alig maradt más, mint az emlékezet.

Karácsony 1956-ban – Szádvári Zoltán, Lidi és Czóbel Anna
Karácsony 1956-ban – Szádvári Zoltán, Lidi és Czóbel Anna

Színfolt a kietlenségben
A tévénél 1981-es nyugdíjazása után még kilenc évig dolgozott. Hosszú, de a XX. századunkra jellemző, küzdelmes, végtelenül tanulságos utat tett meg. Erről és még sok mindenről beszélgettünk vele egy sötétbe fordult téli délutánon. Czóbel Anna most 90 éves.

– Arra nem emlékszem – réved el –, hogyan vitték el apámat az 1919-es kommün után, anyám még szoptatott engem. Később, amikor meglátogattuk, anyámat nem, de engem egy csendőrnő karjában odaengedtek hozzá, hogy elbúcsúzzunk a zalaegerszegi munkatáborban. Hároméves voltam.

(Közbevetőleg: apja, Czóbel Ernő marxista filozófus, szocialista politikus, 1911-ben tanári diplomával aktívan részt vett az SZDP ellenzéki mozgalmában. 1919-ben támogatta a kommunisták harcát az SZDP jobboldala ellen. A Tanácsköztársaság idején a hadügyi, a külügyi, majd a közoktatásügyi népbiztosságon dolgozott. A Budapesti Munkástanács tagja volt, s mint parancsnok 1919 nyarán részt vett a Vörös Hadsereg harcaiban. Ezután néhány hónapig a Tanácsköztársaság bécsi követségét vezette. A diktatúra bukása után elítélték, megjárta a húszas évek Magyarországának börtöneit, munkatáborait.)

– Anyámat kirúgták énektanítói állásából, fordításból, privát zongoratanításból, szülei segítségével éltünk. Szabadkára mentünk, a nagymamánál húztuk meg magunkat, s vártunk. Végül egy fogolycsere-egyez ménnyel apámat Moszkvába vitték. Egy másik transzporttal 1922 júliusában utánamehettünk. Két hétig utaztunk, csak mellékállomásokon álltunk meg. Végre megérkeztünk Moszkvába, ahol egy klub nagytermében fogadtak bennünket. Még színpad is akadt, előadtam, amit tudtam, a Török és a Mehemed című verses mesét. Húsz év múlva apámék és a régi emigránsok úgy emlegették azt a pár percet, mint vidám színfoltot a kietlenségben.

(Közbevetőleg: anyja, Lányi Sarolta költő, műfordító. 1915-ben kötött házasságot Czóbel Ernővel, Czóbel Béla festőművész testvérével. Részt vett a munkásmozgalomban és a Tanácsköztársaságban is. Napjaim című verseskötete a szocialista eszmék iránti elkötelezettségét tükrözi. Számos klasszikus orosz író művét ültette át magyarra. Egyik legismertebb fordítása Szimonov Várj reám című verse, amely a viszontagságos évtizedek alatt a kitartóan hazaváróknak adott erőt, reményt.)

Napjainkban – Czóbel Anna egy neki dedikált Czóbel Béla-rajzzal
Napjainkban – Czóbel Anna egy neki dedikált Czóbel Béla-rajzzal

A Gruppé
– Moszkvában kaptunk egy kétszobás lakást, a falikút a közös lépcsőházban, a WC a földszinten volt. Sok gyerek élt a házban, s mire beköszöntött az első orosz karácsonyunk, már tudtam velük beszélni. Sík Endre, Bandi barátunk összeismertetett bennünket egy németül tudó orosz családdal. Ez nagy könnyebbség volt, hiszen szótár nem létezett. A család nagymamájának félnapos óvodájába – ahogy ő nevezte: Gruppéba – jártam, roppant hamar megtanultam írni, olvasni, oszlopokban összeadni. Ez az orosz nagymama családi karácsonyfát állított maguknak és nekünk. Kedves apróságokat dugdosott el ajándék gyanánt, amelyeket boldog örömmel kerestünk meg. Apám a moszkvai Marx–Engels Intézet monumentális könyvtárának lett az igazgatója, számos Marx életére vonatkozó művet írt és fordított. Mígnem 1936 végén koholt vádak alapján elvitték egy szibériai büntetőtáborba, öt évre. Kétszobás lakásunk azonnal társbérletté alakult. Egy fi atalasszonynak utalták ki az egyik szobánkat, aki egy csecsemővel és egy orosz matróz külsejű, iszákos férjjel érkezett. Anyám angyali jó természetére jellemző, hogy zokszó nélkül megosztotta velük a közös konyha kredencét, kitette a telefont az előszobába, s olykor babusgatta az apróságot. Ma is levelezünk a család maradék tagjaival, akikből az egyik, egy szibériai nagymama felnőttkorában tanult meg írniolvasni. Magunkra maradtunk anyámmal, aki bibliográfusként dolgozott, ám hamarosan – az apám miatt – kirúgták. Egy kartongyárba került, de nem bírta. Végül egy idegen nyelvű nyilvános könyvtárban katalogizálta a könyveket, másolta a katalóguscédulákat. Sokszor segítettem neki ebben a sziszifuszi munkában. Aztán Gábor Andor segítségével bekerült a Moszkvai Rádió magyar szekciójába.

Lányi Sarolta és Czóbel Béla
Lányi Sarolta és Czóbel Béla

A balek és a mázlista
– Másodszorra, de a koromhoz képest korán vettek fel a moszkvai Filmművészeti Főiskolára, operatőri szakra. Nem volt hova menjek, így kerültem ebbe az inkább fiúknak való szakmába. A diplomamunkámat, egy filmetűdöt, Gulliver az óriások országában címmel, az akkoriban szenzációszámba menő újdonsággal, vándormaszk-technikával, a mai bluebox ősével készítettem el. A főiskola elvégzése után Moszkvában segédoperatőrként kezdtem. Az első filmem A púpos lovacska, amelyben élvezetesen sok trükkel dolgozhattam. Egy moszkvai moziban vetítették a filmjeinket, így ezt is. Ott hallottam először, hogy Londont bombázzák a németek. Mérhetetlenül meszszinek tűnt. A finnországi csaták azonban sokkal közelebbiek voltak. 1941-ben már Minszkben bombáztak, Moszkvában hetente légókiképzésen vettünk részt. Egyik nap hullani kezdtek a bombák, leégett a Tudományos Akadémia könyvtára, ám a mi házunk megmaradt. Akkor már tudtam, a férfiak kétfélék: balekok vagy mázlisták. Szegény apám az előbbiek közé tartozott, az első háborúban megsebesült, igaztalan vádak miatt börtönben, munkatáborban raboskodott. A Szovjetunióban még rosszabbul járt, ötéves szibériai száműzetése után indult volna haza, de a háború végéig ott hagyták, kilenc esztendőbe telt, míg hazavergődött Magyarországra. Ugyanakkor a testvére, Czóbel Béla, a világhírű festő, akivel csak a hazatérésem után találkoztam, igazi mázlista volt. Az első világégés a berlini festőiskolában érte, majd Hollandiában, később Párizsban festett, bekerült a művészvilágba. Abban a szerencsében volt része, hogy a második világháború után a teleket Párizsban, a nyarakat Szentendrén festegetve tölthette el.

Útban Sztálinábadba
– A moszkvai Gorkij Filmstúdiót is – ahol dolgoztam – elérte a háború. A vezetők még jó időben evakuáltak Sztálinábadba. Mi, középkáderek, mehettünk utánuk egyhavi fi zetéssel a zsebünkben, az orosz télben, ahogy tudtunk: teherautón, vonaton, gyalog. Másfél hónapig utaztam a közép-ázsiai Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaságban. Egy hátizsák, a télikabátom és a mindenütt szembetűnő nyomor voltak az útitársaim. Kimerülten kapaszkodtam fel bármire, ami éppen abba az irányba tartott. Taskentben egy egész éjszakás sorban állás után feljutottam a vonatra, s fekvésre alkalmas helyet kaptam. Egyetlen vágyam az alvás volt; felmásztam, még láttam egy sötét alakot a szemben lévő fekhelyen, de már nem volt erőm szemügyre venni. Zsibbasztó, mély álomba merültem. Mire felébredtem, a hátizsákom sehol… A fényképezőgépemet ellopták. A zubbonyom cipzáras zsebében meglapultak a papírjaim és valamennyi pénz. Abból vettem egy narancsszínű kabátot, amelynek minden zsebe cipzáras volt. Később befestettem barnára. Ma is őrzöm… Az tartotta bennem a lelket, hogy Sztálinábadban nincs háború. Tetvesen, éhesen, de megérkeztem. A Sztálin nevét viselő hajdani Düšanbe akkoriban maga volt a béke szigete. Nem volt elsötétítés, sütött a nap, az utcán gyümölcsöt árultak, a vendéglők nyitva voltak. Már vártak a filmgyártól, egy iskolában helyeztek el, takarót, „kurpácsot”, élelemjegyet kaptam, és munkába álltam. A városban működött egy korábbi tudósítói állomás, egy operatőrrel. Mint Moszkvából érkezett filmeseknek az volt a feladatunk, hogy lerakjuk egy majdani filmgyár alapjait. Elfoglaltuk az egy éve frissen épült tadzsik operát és egy mozit, s nekiláttunk néhány film forgatásának.

Czóbel Anna munkában a teleobjektívvel
Czóbel Anna munkában a teleobjektívvel

Vissza Moszkvába
– Düšanbében jegyrendszer volt, húsz deka kenyérért még vért is adtunk. Nagy kincs, valuta volt a fekete kenyér, ruhaneműt lehetett venni érte a piacon. Itt éltem 1941-től 1943 december végéig. Rettegtünk a maláriától, semmiféle megelőző ellenszer nem létezett. Az egyik világosítónk rendszeresen rosszul lett. Kabátokkal letakartuk a rohama idejére, majd tovább forgattunk. A maláriának kilenc hónap a lappangási ideje. Később már újból Moszkvában voltam, amikor rajtam is jelentkezett…  Apám végig Szibériában tengődött. Néha sikerült levelet, könyvet, ruhaneműt eljuttatnunk neki. Anyám a fővárosban és Kujbisevben vészelte át a háborút. Végül a Moszfilmigazgatója révén, aki az évfolyamtársam volt, visszajutottam Moszkvába. A tífuszból felgyógyult barátnőm  után mentem, aki megírta, melyik tengerparti állomáson kell sok sót lapátolnom párnahuzatba, s azt hol kell élelemre cserélnem. Mindketten anyámnál laktunk. A Moszfi lmnél elkezdődött az Apák és fiúk című film forgatása, amelyet később Ez történt a Donyec-medencében címmel játszottak a mozik. Anyám Tolsztoj Golgotáját fordította magyarra, vasárnaponként összeolvastuk a szöveget. A hazatérés kecsegtető ígéretével bekerültem egy nemzetközi partizániskolába, jobban mondva táborba. „Majd Magyarországon landol ejtőernyővel” – ígérték. Leszögeztem, addig vállalom ezt a parancsközvetítő munkát, amíg muszáj, nekem szakmám van. Mindenesetre megtanultam morzézni. Farkas Vladimir – Farkas Mihály fia – volt a főnököm. Moszkvában értem meg Budapest elfoglalását 1945. február tizenharmadikán.

Hazatérés
– Az ejtőernyős földre szállás ugyan elmaradt, de életem első repülőútjára indultam hazafelé… Magyar légtérbe érve pilótánk az időjárás miatt eltévedt, Petrovgrádban szállt le. Ott hallottam újból hazai szót. Mindent megértettem, holott évek óta nem beszéltem az anyanyelvemen. Mátyásföldön, egy katonai repülőtéren landoltunk, többek között Gábor Andorral és Háy Gyulával. Azt már korábban tudtam Illés Bélától, hogy anyám testvérei, a Lányi gyerekek élnek. Április elején érkeztem Magyarországra.

(Közbevetőleg: Lányi Sarolta bátyja, Lányi Viktor Géza később ismert zenekritikusként dolgozott, húga, Hedvig – Hedda – Kosztolányi Dezső szerelme volt több mint két éven át. Sarolta első írásai a Bácskai Hírlapban és a Bács megyei Naplóban jelentek meg. Majd a Nyugat első nemzedékével publikált, Osváth Ernő biztatására, főleg költeményeket.)

– Másnap a mostani Köztársaság térre, a pártházba mentem. Az első feladatom a Magyar Közlöny néhány számának lefordítása volt. Kaptam egy kétszobás lakást. Hamarosan a Mafi rt Krónikához helyeztek főszerkesztőnek. Akkor még javában többpártrendszer volt, koalíciós pártok híradóit szerkesztettem kéthetenként. Darvas Szilárddal együtt kaptuk meg a fi lmnegatívokat, ő írta a szövegeket, én vágtam az anyagokat. Később a Mafi lmnél operatőrként dolgoztam. Anyám csak 1946 februárjában jöhetett utánam, a garzon szűkösnek bizonyult. Hedda néném vendégszeretetét élveztük egy darabig. Egyszer elsétáltunk az Andrássy útra, s eszünkbe jutott, mi lehet húszas évekbeli Bulyovszky (most: Rippl-Rónai – a szerző) utcai lakásunkkal. Üresen állt. Két héten belül kiutalták nekünk. Apám ilyenformán hajdani pesti otthonába érkezhetett vissza 1947-ben. A Szikra Könyvkiadónál helyezkedett el, haláláig ott dolgozott és egyetemen tanított. Puritánságát mindvégig megőrizte. Nem titkolta nemtetszését, amikor észrevette, hogy rúzst hordok a zsebemben, sőt néha használom is… Egyik délután nagynéném férje kivitt Szentendrére világhírű festő nagybátyámhoz, Czóbel Bélához. Mint másokat, szláv szokás szerint őt is magáztam. Furcsán nézett rám. Két fi lmet is készítettem róla. Eléggé befelé forduló ember volt, ám a felesége, Modok Mária annál inkább elhalmozott kedvességével. Jó kapcsolatunkat mindvégig, Czóbel 1976-ban bekövetkezett haláláig ápoltuk. Csodás színvilágú képeiből szüleimnek ajándékozott néhányat… A filmes szakmában ismertem meg Szádvári Zoltán aszszisztenst, akivel 1948-ban öszszeházasodtunk. Rövidesen az ő újlipótvárosi, erkélyes garzonlakásába költöztünk. 1951. április tizennegzedikén megszületett Lidi lányom. Előtte egy esztendővel elvállaltam a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakának beindítását. Négy évig tanítottam, főként az elsősöket, többek között Herczenik Miklóst, Zsigmond Vilmost, Gaál Istvánt, Sára Sándort. Nem egygyel jó barátságban maradtam. Macskássy János operatőrrel és Tímár István rendezővel részt vettem az 1952-es, helsinki olimpián, ahonnan a magyarok tizenhat aranyérmet hoztak haza – ebből tizenötöt sikerült lencsevégre kapnunk. Sok ezüst és bronz mellett csak egy arany felvételét kellett megvásárolnunk amerikai filmesektől… Egy évvel később elhunyt apám. Anyám már egyedül költözött ide, a Németvölgybe.

A forradalom után
– Az ötvenhatos forradalom nem ért váratlanul, érezhetően készülődött valami. A történtek után sem anyám, sem én nem léptünk viszsza a pártba. Elég volt, amit láttunk, holott a megtorlásokról sejtelmünk sem volt… Úgyszólván büntetésül helyeztek át az induló Magyar Televízióba, csupa kezdő, ambiciózus huszonéves közé. Minden egyenesben ment, nem láttam viszont, amit felvettem,  nehezen szoktam meg. Azt nem mondhatom, hogy nem becsültek, sok munkám volt, hoszszú művészeti sorozatokat – Művészeti Magazin, Vers mindenkinek, Műkincsek testőrei stb. – forgathattam.  Érdemes Művész kitüntetést kaptam 1975-ben, számos Elnöki Nívódíjban részesítettek… Szádvári Zoltántól a hatvanas évek közepén elváltam. Lányommal együtt anyámhoz költöztem, ide, ebbe a lakásba. Lidi bölcsész és újságírói végzettséggel szerkesztői munkát végzett a tévénél, ezzel párhuzamosan elsajátította a grafológiát. Aztán elindult a pályája a dokumentum- és ismeretterjesztői filmek vonalán, munkáját számos díjjal elismerték. Két unokával ajándékozott meg. Ők a Lányi-ág zenei tehetségét örökölték: Olga hegedül, Andrea zongorázik és tanít. Immár egyedül élek itt, de nem magányosan.

J. M.