Az öröm az erő
Borza Teréz valamennyi alkotása a hit erejét és a természet szeretetét hirdeti. Az általa teremtett apró világok melegséget hoznak az emberek lelkébe-szívébe, amiről a Hegyvidék Galéria látogatói is meggyőződhettek a művésznő tavaszi kiállításán. Az önkormányzat kulturális bizottságának tagjaként is tevékenykedő Borza Terézzel pályájáról, alkotói munkájáról és anyagáról, a porcelánról beszélgettünk.
Gyermekkorában zongorázni tanult, majd később zenei osztályokba járt. Hogyan „pártolt át” az iparművészethez?
– Szüleim a városmajori templom Bárdos Lajos vezette Cecília kórusában ismerték meg egymást, s mind az öt gyermeküknek átadták a zene szeretetét. Engem is zongorázni taníttattak, ami annak ellenére, hogy nem lett belőlem előadóművész, a szó átvitt és valódi értelmében is jó ujjgyakorlatnak bizonyult, később képzőművészként kamatoztatni is tudtam. Nem voltam elég szorgalmas, ráadásul úgy éreztem, a tanárom sem ért meg igazán. Sokkal mozgékonyabb gyerek voltam annál, hogy naphosszat a zongora előtt üljek, és gépiesen gyakoroljak. Szerencsére felsőben már tartottak rajzszakkört az iskolában, úgyhogy szabadidőmben inkább a rajzolással foglalkoztam. Ez nem jelentette azt, hogy eltávolodtam volna a zenétől, hiszen a Lórántffyban és később a Móricz Zsigmond Gimnáziumban is zenei osztályba jártam. Nem szakadtam el a rajztól sem, ezért amikor el kellett dönteni, hogy hol tanulok tovább, mindenképpen valamilyen művészeti iskolában gondolkodtam. Legjobban az Iparművészeti Főiskola tetszett, mert ott az anyaggal lehetett foglalkozni. Ez volt az a tevékenység, az élettelen élővé tétele, valami új létrehozása, amire mindig is vágytam.
– Szüleim a városmajori templom Bárdos Lajos vezette Cecília kórusában ismerték meg egymást, s mind az öt gyermeküknek átadták a zene szeretetét. Engem is zongorázni taníttattak, ami annak ellenére, hogy nem lett belőlem előadóművész, a szó átvitt és valódi értelmében is jó ujjgyakorlatnak bizonyult, később képzőművészként kamatoztatni is tudtam. Nem voltam elég szorgalmas, ráadásul úgy éreztem, a tanárom sem ért meg igazán. Sokkal mozgékonyabb gyerek voltam annál, hogy naphosszat a zongora előtt üljek, és gépiesen gyakoroljak. Szerencsére felsőben már tartottak rajzszakkört az iskolában, úgyhogy szabadidőmben inkább a rajzolással foglalkoztam. Ez nem jelentette azt, hogy eltávolodtam volna a zenétől, hiszen a Lórántffyban és később a Móricz Zsigmond Gimnáziumban is zenei osztályba jártam. Nem szakadtam el a rajztól sem, ezért amikor el kellett dönteni, hogy hol tanulok tovább, mindenképpen valamilyen művészeti iskolában gondolkodtam. Legjobban az Iparművészeti Főiskola tetszett, mert ott az anyaggal lehetett foglalkozni. Ez volt az a tevékenység, az élettelen élővé tétele, valami új létrehozása, amire mindig is vágytam.
Már ekkor is a porcelán érdekelte?
– Úgy éreztem, ebből az anyagból tudnék újat alkotni. Már ismertem azt a kínai rizsszemtechnikát, amely átlátszóvá teszi a porcelánt, és amit szerettem volna továbbfejleszteni. Maga a technikai folyamat izgatott, hogy hogyan alakul át ez a kemény és hideg anyag a tűz és a fény hatására. Nem a nippek, apró figurák, hanem maga az anyag érdekelt. Biztos voltam abban, hogy kell lennie valaminek a fi gurák, csészék és használati tárgyak után, mert a porcelán túl nemes ahhoz, hogy ennyivel megelégedjen. Ma is azt vallom, hogy az egyik legtisztább matéria, nem véletlen, hogy a királyok étkészlete évszázadokon keresztül abból készült. A porcelán áttetszővé tétele és fehérségének hangsúlyozása volt a fontos számomra, önnön tulajdonságait akartam megmutatni, nem pedig egyszerű hordozófelületként használni. Ezért jelentkeztem végül a porcelán szakra, ahová harmadszorra vettek fel.
– Úgy éreztem, ebből az anyagból tudnék újat alkotni. Már ismertem azt a kínai rizsszemtechnikát, amely átlátszóvá teszi a porcelánt, és amit szerettem volna továbbfejleszteni. Maga a technikai folyamat izgatott, hogy hogyan alakul át ez a kemény és hideg anyag a tűz és a fény hatására. Nem a nippek, apró figurák, hanem maga az anyag érdekelt. Biztos voltam abban, hogy kell lennie valaminek a fi gurák, csészék és használati tárgyak után, mert a porcelán túl nemes ahhoz, hogy ennyivel megelégedjen. Ma is azt vallom, hogy az egyik legtisztább matéria, nem véletlen, hogy a királyok étkészlete évszázadokon keresztül abból készült. A porcelán áttetszővé tétele és fehérségének hangsúlyozása volt a fontos számomra, önnön tulajdonságait akartam megmutatni, nem pedig egyszerű hordozófelületként használni. Ezért jelentkeztem végül a porcelán szakra, ahová harmadszorra vettek fel.
Még tanult, amikor megszülettek a gyermekei. Mennyiben befolyásolta későbbi pályáját, hogy családanyaként fejezte be a főiskolát?
– A férjemnek köszönhetem, hogy kikerülve a főiskoláról azonnal elkezdhettem a magam útját járni. Ez egyrészt kényszerű döntés volt, hiszen két kisgyermekkel nem tudtam volna a vidéki porcelángyárakban tervezői állást vállalni, másrészt sokkal inkább vonzott az alkotás, mint a futószalagszerű munka. Ehhez kellett egy magas tüzű kemence, amelyet a férjem saját kezűleg épített meg. Akkoriban talán ez volt az egyetlen házi porcelánkemence Magyarországon. Az első pillanattól kezdve kísérleteztem az anyaggal. Mivel nem volt előzménye annak, amit csinálni akartam, mindent magamnak kellett kitalálnom. Szerencsém volt, hiszen a kemencémnek köszönhetően lehetőség nyílt arra, hogy megismerjem a porcelán valódi határait. Két dolog érdekel: a méret és az áttetszőség. Valami újat akartam teremteni, olyan műtárgyakat, amik a művészettörténet horizontján is újdonságnak és egyedülállónak számítanak. Ennyiben tehát a gyerekeim tudattalanul is elindítottak azon az úton, amelyen ma is járok.
– A férjemnek köszönhetem, hogy kikerülve a főiskoláról azonnal elkezdhettem a magam útját járni. Ez egyrészt kényszerű döntés volt, hiszen két kisgyermekkel nem tudtam volna a vidéki porcelángyárakban tervezői állást vállalni, másrészt sokkal inkább vonzott az alkotás, mint a futószalagszerű munka. Ehhez kellett egy magas tüzű kemence, amelyet a férjem saját kezűleg épített meg. Akkoriban talán ez volt az egyetlen házi porcelánkemence Magyarországon. Az első pillanattól kezdve kísérleteztem az anyaggal. Mivel nem volt előzménye annak, amit csinálni akartam, mindent magamnak kellett kitalálnom. Szerencsém volt, hiszen a kemencémnek köszönhetően lehetőség nyílt arra, hogy megismerjem a porcelán valódi határait. Két dolog érdekel: a méret és az áttetszőség. Valami újat akartam teremteni, olyan műtárgyakat, amik a művészettörténet horizontján is újdonságnak és egyedülállónak számítanak. Ennyiben tehát a gyerekeim tudattalanul is elindítottak azon az úton, amelyen ma is járok.
Meddig tartott ez a tanulási, kísérletezési folyamat?
– Öt év kitartó munka, számos sikertelen darab kellett ahhoz, hogy rájöjjek a porcelán áttetszőségének titkára. Ma már tudom, hogy egy bizonyos méret után, ami nem nagyobb, mint egy fürdőszobai mosdó, bizonyosan összerogyik a forma. A porcelán sajátja, hogy önálló életet él: nagyon rövid az az idő, amikor alakítani lehet a masszát – azt követően már az anyag az úr.
– Öt év kitartó munka, számos sikertelen darab kellett ahhoz, hogy rájöjjek a porcelán áttetszőségének titkára. Ma már tudom, hogy egy bizonyos méret után, ami nem nagyobb, mint egy fürdőszobai mosdó, bizonyosan összerogyik a forma. A porcelán sajátja, hogy önálló életet él: nagyon rövid az az idő, amikor alakítani lehet a masszát – azt követően már az anyag az úr.
Milyen tárgyak készültek a házi porcelánműhelyében?
– Kezdettől fogva egyedi és különleges tárgyakat csináltam, amelyeknek akkortájt nagy keletjük volt. Tálakat, vázákat, sőt még étkészleteket is készítettem. Utóbbiak közül talán a diplomamunkám a legkedvesebb: óvodai étkészletet terveztem, eredeti gyermekrajzokkal díszítve. Elmentem az óvodákba, lefotóztam a gyerekek rajzait, és ezeket vittem fel a fehér felületre. Bár több külföldi országba is eljutott a sorozat, itthon egyetlen gyár sem akarta átvenni. A siker ellenére azonban már akkor is tudtam, hogy valami egészen mással akarok foglalkozni. Eleinte természeti formákkal kísérleteztem. A szakralitás, Isten és a természet dicsérete mindig is itt volt a bensőmben, még akkor is, ha nem is tiltott, de elhallgatott volt a vallási témák megjelenítése. Aztán 1991-ben, II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmából a szombathelyi múzeum kiállítást szervezett. A zsűri két munkámat is beválogatta, a Hegyvidék Galériában is bemutatott Krisztus-fejet és a halotti leplet. Ez volt az első, kifejezetten szakrális témájú tárlat, amelyen szerepelhettem. A lepel érdekessége, hogy Krisztus arca akkor jelenik meg, ha a fény hátulról átjárja a porcelánt. Ebben a munkámban sikerült a legtökéletesebben megmutatni az anyag és a fény viszonyát, azt, ahogyan a porcelán képes megjeleníteni a szövetbe égett arcot. Ettől kezdve egyre több vallási indíttatású munkát készítettem, mára tizenhárom-tizenöt ilyen alkotásom van. Számomra ugyanakkor a szakralitás nem csupán a bibliai történetek megjelenítése: amikor a virágzásra vagy a szélre gondolok, a Jóisten alkotta mindenség jut az eszembe.
– Kezdettől fogva egyedi és különleges tárgyakat csináltam, amelyeknek akkortájt nagy keletjük volt. Tálakat, vázákat, sőt még étkészleteket is készítettem. Utóbbiak közül talán a diplomamunkám a legkedvesebb: óvodai étkészletet terveztem, eredeti gyermekrajzokkal díszítve. Elmentem az óvodákba, lefotóztam a gyerekek rajzait, és ezeket vittem fel a fehér felületre. Bár több külföldi országba is eljutott a sorozat, itthon egyetlen gyár sem akarta átvenni. A siker ellenére azonban már akkor is tudtam, hogy valami egészen mással akarok foglalkozni. Eleinte természeti formákkal kísérleteztem. A szakralitás, Isten és a természet dicsérete mindig is itt volt a bensőmben, még akkor is, ha nem is tiltott, de elhallgatott volt a vallási témák megjelenítése. Aztán 1991-ben, II. János Pál pápa első magyarországi látogatása alkalmából a szombathelyi múzeum kiállítást szervezett. A zsűri két munkámat is beválogatta, a Hegyvidék Galériában is bemutatott Krisztus-fejet és a halotti leplet. Ez volt az első, kifejezetten szakrális témájú tárlat, amelyen szerepelhettem. A lepel érdekessége, hogy Krisztus arca akkor jelenik meg, ha a fény hátulról átjárja a porcelánt. Ebben a munkámban sikerült a legtökéletesebben megmutatni az anyag és a fény viszonyát, azt, ahogyan a porcelán képes megjeleníteni a szövetbe égett arcot. Ettől kezdve egyre több vallási indíttatású munkát készítettem, mára tizenhárom-tizenöt ilyen alkotásom van. Számomra ugyanakkor a szakralitás nem csupán a bibliai történetek megjelenítése: amikor a virágzásra vagy a szélre gondolok, a Jóisten alkotta mindenség jut az eszembe.
A Hegyvidék Galériában bemutatott alkotásai kapcsán Dvorszky Hedvig művészettörténész azt emelte ki, hogy a néző a kiállítás megtekintése után szinte kegyelmi állapotba kerül.
– Mindig olyan tárgyakat akartam alkotni, amelyek a természet szépségeit megmutatva örömet okoznak az embereknek. Igyekszem megmintázni a boldogságot, az isteni fényt, azt a csodát, amit a hit ereje közvetít. Aki szomorú, az lehajtja a fejét, az viszont, akinek boldog a lelke, az égre emeli tekintetét, mert tudja, hogy a szép sohasem a sötétségben lakozik. Édesanyám mindig mondta: az öröm az erő. Ma már tudom, hogy igaza volt.
– Mindig olyan tárgyakat akartam alkotni, amelyek a természet szépségeit megmutatva örömet okoznak az embereknek. Igyekszem megmintázni a boldogságot, az isteni fényt, azt a csodát, amit a hit ereje közvetít. Aki szomorú, az lehajtja a fejét, az viszont, akinek boldog a lelke, az égre emeli tekintetét, mert tudja, hogy a szép sohasem a sötétségben lakozik. Édesanyám mindig mondta: az öröm az erő. Ma már tudom, hogy igaza volt.
mm.