A szerencsések és a megszállottak

Pontosan emlékszem a megismerkedésünk napjára – mondja Feledy Péter, az ismert tévériporter. – Hosszas időegyeztetés után 1973. március tizenötödikén reggel kilenc órakor a tévészékház lépcsőjén vártam rá. Csak annyit tudtam róla, hogy megnyerte a tájfutó-világbajnokságot, és matematika–fizika szakos tanár. Érdekelt, milyen ember. Riportra készültem vele a Kezdőkör című, pályakezdő fiatalokról szóló sorozathoz. Világos ballonkabátban futott fel a lépcső tetejéig. Energikus volt, szőke, „százhúszezer voltos” – és nagyon csinos. Monspart Saroltáról van szó, a tájfutó-világbajnokról, tizennégyszeres magyar bajnokról. Az első nőről Európában, aki három órán belül futotta le a maratoni távot. Sikeres sportpályafutását kullancscsípés okozta betegség (enkefalitisz) törte ketté. Időközben, miután elvégezte az ELTE matematika–fizika tanári szakát, még két diplomát szerzett a Testnevelési Főiskola sportvezető és szakedző szakán. Immár húsz éve az Országos Egészségfejlesztési Intézetben dolgozik, a mozgás-alapprogram egészségügyi főnöke, s munkájának kvinteszszenciája az energiaegyensúly megteremtése.

Kezdőkör, 1973
Kezdőkör, 1973

„RIPORTER KERESTETIK”
Lapozzunk vissza! – javasoltam.
– A legelejéig? Nem voltam mindig budai – pesti, polgári, akkor úgy mondtuk, értelmiségi családban nőttem fel. Éppen mostanában beszélgettünk erről Sacival, hogy mennyire elvárás volt mindkettőnk ifjúságában a diploma megszerzése, a zene- és a nyelvtanulás. Holott ez akkoriban nem úgy zajlott, mint manapság, hogy egymást érték a nyelvtanfolyamok, a külföldi nyelvkurzusok, csak győzzed kitartással és pénzzel.

a_– Valahogy minden lényeges dologra futotta – szólt közbe Monspart Sarolta, merthogy ő „Saci”. – Mind a három testvé- Kezdőkör, 1973 remmel együtt nyelveket és zenét tanultunk, utóbbit én több-kevesebb sikerrel. Délutánonként nem túl lelkesen baktattam át a közelbe, ahhoz a bécsi hölgyhöz, aki itt ragadt a háború után. Ma is áldom érte, hogy belém verte a „der, die, das”-t, neki köszönhetem, hogy jól megtanultam németül. Az angolt a gimnáziumban sajátítottam el. Na és a sportolás?! – fordult Feledy Péterhez.

– Arról nem beszélsz? Tornáztál, bokszoltál…
– Még a Testnevelési Főiskolára is jelentkeztem. Nem vettek fel. Egy évig vonalépítő segédmunkásként dolgoztam. Sokan, akik nem tudják eldönteni, milyen pályára vegyék az irányt, a jogra mennek. Így tettem én is, 1962-ben felvettek az ELTE jogi karára. A hatvanas évek első felében lazult a diktatúra, bizonyos értelemben kitárult a világ. Énekeltem a Baross Gábor vezette Egyetemi Énekkarban, s egy év múlva, joghallgatóként, operatőrnek jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. A jogi karon évfolyamtársam volt Adamis Anna, ő színésznek, és Marton László, aki rendezőnek felvételizett. Hármunk közül csak Martonnak sikerült. Harmadéves koromtól a Fővárosi Főügyészségen gyakornokoskodtam, 1968-ban doktoráltam Budapesten, azután Hajdú-Bihar megyében voltam fogalmazó, majd ügyész. Az akkor egyeduralkodó televízióban 1971-ben meghirdették a „Riporter kerestetik” című többfordulós vetélkedőt, amelyet sikerült megnyernem. A következő évben fölvettek a tévéhez, az ifjúsági osztályra, riporternek.

Milyen műsorok készítésében vett részt?
– Olyan programok mentek, mint a Ki mit tud?, a Fiatalok órája, a Radar, a Kezdőkör, a Pár-beszéd, a Mozdulj!, és még sorolhatnám. A televíziózás széles spektrumát megismerhettem, sok műfajban kipróbálhattam magam. Amikor „kiöregedtem” az ifjúsági műsorokból, átmentem a Magyar Rádió Sport- és Szórakoztató Főosztályára, ahol nagyon sokat tanultam két kiváló főnökömtől, Szepesi Györgytől és László Györgytől. Emellett folyamatosan dolgoztam a tévében is, ahová 1986-ban mentem vissza.

a_

Történelem élőben
– 1985-től bekerültem a politikai közvetítések lázas légkörébe; az első olyan országgyűlési választást közvetíthettem, amikor jogilag kettős jelölés volt, sok vihar és bonyodalom árán. Éledezett az ellenzék, erősödtek a kritikai hangok az országgyűlésben is. Jóformán „beköltöztünk” a Parlamentbe, folyamatosan közvetítettük az egyre gyakoribb üléseket. A bizonytalan időtartamú szüneteket improvizálva riportoztuk végig. A nyolcvanas évek végén sorra alakultak a pártok, azok kongresszusairól, eseményeiről tudósíthattam. Láthattam az MSZMP utolsó kongresszusát. Életem egyik felejthetetlen élménye Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június tizenhatodikai újratemetése, amelyet Győrffy Miklóssal közvetítettünk. Később feldolgozhattam 1956. október huszonharmadika, majd 1957. május elseje történetét, eseményeit az eredeti helyszíneken. Történelmi személyiségeket szólaltattam meg, Darvas Ivántól Hegedűs Andrásig, Obersovszky Gyulától Kopácsi Sándorig. Emlékezetes telefont kaptam 1989. október huszonkettedikén: ráérek-e másnap délelőtt? Merthogy kikiáltják a köztársaságot. Hogyne értem volna rá! Egy rozoga, összeeszkábált emelvényen volt a közvetítőállás, amelyen rengetegen szorongtunk, és bármelyik percben összedőlhetett volna. Tudtuk, hogy a pillanat visszahozhatatlan! Életre szóló élmény volt 1990 tavaszán az MDF választási győzelme, amelyről a párt székházából tudósíthattam. Szerencsésnek mondhatom magam: részt vettem három nagy történelmi személyiség – Nagy Imre, Mindszenty József és Horthy Miklós – temetésének közvetítésén. Többször meginterjúvolhattam első szabadon választott miniszterelnökünket, Antall Józsefet. A Magyar Televízióban – máig – eltöltött harminchat év alatt voltam hírigazgató, alelnök, szerkesztőségvezető és főmunkatárs. A közszolgálati elkötelezettség a változó politikai körülmények között is végigkísér pályám során. Egyszer egy politikus azt mondta: veled az a bajunk, hogy nem tudjuk, hova tartozol. Kell-e ennél több elismerés egy közszolgának?

Az Ablak még mindig megy, ez klasszikus közszolgálat. Ezenkívül az Évgyűrűk és a Fórum is az ön nevéhez fűződik.
– Kötelességem megszólaltatni a kisembereket, hogyan élik meg a változásokat. Kötelességünk a korrekt és elfogulatlan beszámolás a reformokról, az intézkedésekről. Különösen fontosnak tartom a sajtóban meglehetősen háttérbe szorult több millió nyugdíjas érdekképviseletét.

Verseny előtt együtt a család
Verseny előtt együtt a család

Hárman
– Egyikünk sem az anyagi javakért hajtott, mindkettőnknek előbbre való a hivatása, a megszállottsága – mondja Monspart Sarolta. – Én a tájfutást, majd betegségem után az egészséges életmód népszerűsítését „hajtom”. Mindketten csóró értelmiségi családból jöttünk, nem váltunk soha a pénz rabjává. Főleg a kitartásban, az értelmes célok megtalálásában segíthetjük egymást. Ez a „transzformátorság” teszi sikeressé kettőnk kapcsolatát. Két ember nem tud közös nevezőn létezni, ha nem tartják tiszteletben egymás ügyét. Összekerülésünk pillanatában tudomásul vettük egymás elhivatottságát. Mindeközben megszületett a fiunk, Botond, akiről még mi is nehezen hisszük el, hogy már egyetemi tanársegéd az ELTE jogi karán.

Gondolom, ő külön világ mindkettőjük életében.
– Az. Talán már megszokott bennünket, talán mi is megszoktuk őt, divatosan szólva „integráltuk” néha kaotikus életünkbe. A nélkülözhetetlen nagyszülői segédlettel boldogultunk kisgyermekkorában, akkor még a szüleimmel éltünk ebben a lakásban, a Városmajor szélén. Édesanyám szilárd háttér volt ezekben az időkben Botond fiunk életében és a miénkben is. Az otthon nyugodt légkörében, jó helyen tudhattuk a gyereket, s vállalhattuk, amit hivatásul tűztünk ki magunk elé. Pétert teljes mértékben a rendszerváltozás és az azt követő meghatározó történelmi események közvetítése, követése kötötte le. Engem a tájfutás, az edzőtáborok külföldön és olykor idehaza, az elvállalt szövetségi kapitányi feladatok foglaltak le. Igyekeztem őt bevonni a különféle testmozgást, testkultúrát igénylő programjaimba. A nagyobb rendezvényekre pedig a fiamat is elcsábítottam. A betegségem után Péter eleinte kivitt autóval a Normafához, vagy valamelyik hegyoldalba. Amíg futottam, türelmesen olvasott. Fél év múlva kiült egy rönkre, egy kőre, tetszett neki a mozgás, a jó levegő. Egyszer csak kért egy futócipőt… Mostanában külön sportolunk, ő rendszeresen sétál a kutyánkkal. Amíg én gyakorlatiasabb, sikerorientáltabb világban mozgok, munkahelyi előadásokat, programokat szervezek, tartok, addig ő egy elméletibb, elvi síkon mozgalmas, de fi - zikailag „lustább” közegben él. Éppen emiatt minden kulturális és szellemi programban a férjem az iránymutató. Tőle tudom, mikor mit érdemes megnézni, hova kell színházba, kiállításra, koncertre menni, mit érdemes elolvasni. Mivel az időmet leköti az egészséges életmód népszerűsítése, egyre többször tartok erről előadást az iskolákban, különböző egyesületekben, idősek klubjaiban. Fontosnak tartom az egészséges munkahely, a munkahelyi testedzés, az egészséges táplálkozás üzenetének elterjesztését is. Az tapasztalható, hogy a nagy multik még mindig több figyelmet szentelnek a környezetvédő, egészségfejlesztő, testébresztő programoknak, mivel elemi érdekük az egészséges, jó közérzetű munkaerő. A legnagyobb „rabszolgaság” általában a családi – tíz fő alatti – kisvállalkozás a szolgáltatásban. Kiszolgáltatott helyzetüknél fogva a családtagok a legvégsőkig kizsigerelik magukat fennmaradás érdekében.

Hogyan tovább?
– Rengeteg tervem van. Évekkel ezelőtt dr. Miltényi Mártával közösen könyvet írtunk a futás csodálatos világáról; a számát sem tudom, mennyi propagandaanyagot szerkesztettem, stratégiai és felkészülési tervet írtam, adtam ki, gyártottam. Az idő nagy úr, új könyvet kellene írni ebben a témakörben – de meg is teszem! Csak éppen az a nagy kérdés: előadást tartsak, vagy írjak.

(Járay)