Tizenötmillió magyarnak énekelnek

Huszonöt éves fennállása alkalmából a zenekar megkapta A Magyar Szabadság-díjat, később Koltay Gergely a Magyar Köztársasági Aranykeresztet vehette át Mádl Ferenc köztársasági elnöktől munkásságáért. A harmincesztendős együttesnek 2006-ban adták át a Magyar Örökség-díjat. Azóta a Kormorán együttes dalai a nemzeti kulturális örökség részét képezik.
Koltay Gergelyt gyakran látom az utcánkban, többnyire állig feketében. Eleinte nem voltam biztos abban, hogy ő az. Egyszer megpillantottam a bordó kisbuszt, a hátsó ajtaján a stilizált kormoránmadárral, egy garázsbeállóban parkolt. Bizonytalanságom egy csapásra elmúlt.
 
A nyugodt járásúak, a megfontolt gondolkodók fajtájából való. Elképzelhetetlen, hogy fejvesztve rohanjon, eszeveszetten vitatkozzon, fennhangon kiabáljon. Csendesen éli külön világát, látszólag távol a koncertek dübörgő lüktetésétől, de odatartozóan. Ilyenkor szemmel láthatóan élvezi – ahogy ő mondja – „a béke szigetét”, mármint az utcánkat, ahol akácillat száll, gyermekzsivaj hallik, és traccsolnak a nyugdíjasok.
 
tizenot1
Koltai Gergely és zenekara megelőzte a korát
 
„A FUVOLÁS A FUVOLÁS PÓTOLHATATLAN!”
– Ős-zuglói gyerek voltam – meséli –, de nagyon jól tudtam, hol van ez a budai utca. Itt rendelt a fogorvos barátom. Finom keze volt, de nem fűznek hozzá kellemes emlékek. Már akkor rettegtem, amikor sajgó foggal bekanyarodtam az utcába. Ma nagyon szeretek itt élni. Második találkozás után köszönnek az emberek, szóba elegyednek egymással, velem is. A boltok kicsik, a boltosok barátságosak, innen kiszorul a globalizáció. Írtam is egy dalt erről: Az alvó házak utcáját. Idillien boldog gyermekkorunk volt a bátyámmal. Anyám esténként Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, Coopert olvasott fel nekünk, alig vártuk a másnapi folytatást. Nem volt még tévé, hétvégeken a diavetítőt tekertük, néztük az Utolsó mohikánt, a Kőszívű ember fiait. Kisebb-nagyobb szünetekkel, mert hamar felforrósodott a szerkezet… Akkoriban egy színházvagy hangversenybérletet még ki lehetett fizetni, láttam is az összes klasszikust: a Diótörőt, a Bánk bánt, a Trubadúrt, a Szöktetés a szerájból-t. Nem éltünk jómódban, mint senki a magunkfajták közül. Négyen laktunk egy négyszer négy méteres szobában. A másikban a nagymama, a nagypapa, egy nagybátyánk, aki elismert pap volt, és egy nénike, aki segített ezt a családi létszámot ellátni.
 
A bátyjával kissé „elrugaszkodtak” a biztos megélhetést nyújtó polgári foglalkozástól. Hogy történt?
– Így is lehet mondani… A szüleim a szó jó értelmében vett tisztes polgári foglalkozásból éltek. Édesanyám énektanárként dolgozott Máriabesnyőn, mindaddig, míg ki nem rúgták onnan, mert felemelte szavát az egyházi iskolák államosítása ellen. Édesapám a Fővárosi Tanácsnál pénzügyekkel foglalkozott, őt a velünk élő pap rokon miatt menesztették. Ettől kezdve sok minden volt, gondnok, asztalos, üzemvezető, bérelszámoló; anyánkkal órákig ültünk a villamoson Kőbányától Albertfalváig, hogy vigyük a papa ebédjét. Végül a hatvanas évek végére rázódott helyre. Galamblelkű, versfaragó ember volt. Az én leendő pályámat inkább elfogadták, mint a bátyámét. Gábor az érettségi előtt odaállt szüleim elé, s kerek perec kijelentette: filmrendező lesz! Leültek, és elmondták neki, hogy semmi esélye. Se kapcsolatunk, se ismeretségünk ehhez a bizonytalan egzisztenciához. Végül megszületett az egyezség: elvégzi a műszaki egyetemet, építészmérnök lesz, az biztos kenyér. Azután azt csinál, amit jónak lát. Ezt tette, s a friss mérnöki diplomával a zsebében nyomban jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára rendezőnek. Makk Károly lett az osztályfőnöke. Küzdelmes hivatás, ám annál sikeresebb azóta is.
 
Miért tűnt jobb választásnak a zenei pálya?
– Két lehetőség állt előttem. Részben a képző- és iparművészeti gimnázium, mert jól rajzoltam, részben a zenei. Amikor beírattak az elemibe, egy jeles zenepedagógus, Bors Irma néni – Kodály Zoltán tanítványa – megénekeltette a népes társaságot. Azonnal felvettek a zenei osztályba. Naponta tartottak énekórát, zongora-, furulyaoktatást, karéneket. A furulya jól ment. Olyannyira, hogy a család egyik kedves ismerős zenepedagógusa – a középiskola kiválasztása előtt – meggyőzte anyámat: fuvolázzak, a fuvolás pótolhatatlan. Felsorolt vagy nyolc klasszikus zenekart, amely több fuvolást is alkalmaz. Biztos állás, kell a fuvolás… A zeneiskolában az egyik órán bejött az osztályba Horvai István, a Vígszínház főrendezője, három különböző korú fuvolás kamaszt keresett Dürrenmatt Fizikusok című darabjához. A középső gyereknek engem választott ki. Később jött a „Konzi”, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, mellette humán szakon a Szent István Gimnázium és végül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem.
 
tizenot2
A Kormorán dalai a nemzeti kulturális örökség részét képezik
 
Kitárul a világ
– A Vígszínház volt az első, aztán rendszeresen különféle előadásokban kaptam kisebb-nagyobb zenés szerepeket. Később átkerültem a Nemzeti Színházba. Csodálatos helyre találtam, vonzott, mint a mágnes, semmihez sem hasonlítható „kulisszaszag” vett körül. Beleszerettem a gátlásoktól mentes, felszabadult érzelmektől terhes, bohém, egyúttal drámai végletekkel teli világba. És még fizettek is, pénzt kerestem! Nagy szó volt! Ki tudtam váltani a zálogcédulákat. Közben végeztem a főiskolát.
A hatvanas évek második felében, ’56 kínzó terrorja után egy mély lélegzetvétellel országos méretű Nyugatra nyitás következett a kulturális életben. Korántsem a kívánatos és szükséges arányban, de megindult valami. Enyhült a hurok szorítása.
– Kinyílt a csipánk. Feltartóztathatatlanul ránk tört a rock and roll, Presleytől a Beatlesig. Ekkoriban számos nagy tehetség kiszorult a művészeti főiskolákról, és a világot jelentő deszkákon találta meg a helyét, az Egyetemi Színpadon, az Ifjú Művészek Klubjában, a Kertész utcai Jazz Klubban, a 25. Színházban, a MÚOSZ-székházban. Egy ország csüngött a tévé előtt, amikor a táncdalfesztivál ment. Bontogatta szárnyait a hazai rockzene.
Ennek a generációnak kitörölhetetlen ismeretanyagot, zenei biztonságot adott Kodály Zoltán és tanítványai szívós, a magyar népzenéből építkező oktatása, módszere. A fiatalok felfedezték maguknak az archaikus stílusú magyar népzenét. Óriási kulturális robbanás volt, amikor Sebő Ferenc és Halmos Béla elkezdte játszani az erdélyi parasztzenét, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend. Megindult a táncház mozgalom (1972), s máig változatlan érdeklődés kíséri.
– Három évig dolgoztam a Sebő együttessel. A 25. Színházban találkoztunk. Kitárult a világ: Játszani is engedd címmel ment a József Attila-műsor Berek Katival – és hagytak is bennünket játszani. Például a Síppal-dobbal, nádi hegedűvel című önálló estet Jobba Gabi, Zala Márk közreműködésével. Létrejött a Kassák Klub, amely akkor forradalmian új közösségi próbálkozás volt. Később a Népszínház tagja, majd sok év után a kecskeméti Katona József Színház zenei vezetője és karnagya lettem.
 
A Kormorán
– 1976-ot írtunk, amikor Gyurkó László hathatós támogatásával éppen december tizenhatodikán, Kodály Zoltán születésnapján megalakítottam a Kormoránt. Az első két év állandó fellépésekkel telt, a Budapesti Műszaki Egyetem klubjától Szegedig, ahol rendszeresen játszottunk a JATE pincéjében, még Kormorán-klubot is alapítottam. Csaknem valamennyi főiskolai, egyetemi klubban megvetettük a lábunkat. Meghívtak Berlinbe egy rockfesztiválra, amelyen nemzetközi együttesek között léptünk fel. Hazaérkezésünk után vált világossá előttem, hogy át kell alakítanom a zenekart, más stílusú, egyéni hangvételre van szükségünk, olyanra, amit csak mi tudunk, amilyen nincs még sem Európában, sem másutt. Ami csak ránk, magyarokra jellemző, a mi zenénkből fakad, ugyanakkor összefonódik a rockkal. A népi hangszerek, furulya, tekerőlant, tárogató és a többi mellé társult a dob, a basszusgitár. Létrejött a folk rocknak nevezett stílus, amely elsőként ötvözte a Kárpát-medencei népzenei hagyományokat a nemzetközi rock valamennyi jellegzetes elemével. Kissé megelőztük a korunkat… Nyugatra akartunk kijutni, meggyőződésem volt, hogy ezzel a hangvétellel van létjogosultságunk a sokszínű, nemzetközi rockvilágban. Bejött! Húsz-huszonöt évig folyamatosan játszottunk szerte Európában, és a tengeren túl is. Az új felállásban a vlardingeni fesztivál után egy holland menedzser, Bernard Kleikamp vett a szárnyai alá bennünket, lemezkiadásra szerződtünk, és megjelent az első CD-nk, még a nyolcvanas évek elején. Idehaza akkor ismeretlen fogalom volt a CD, egy álló évig nézegettem, mint valami néma „csodagyereket”, mert nem volt lejátszóm. Persze adódtak még az életemben hasonlóan felemás helyzetek: a szüntelen külföldi fellépéseknek köszönhetően ugyan valuta – teljesen törvényesen – volt a zsebemben, de egy huncut forintot sem láttam akkoriban! Csöngetett a villanyszámlás, és nem tudtam kifizetni. Amúgy is kisebb szenzációszámba ment a rendszeres külföldre utazásunk. Akik még emlékeznek arra, hogyan zajlott Hegyeshalomnál a határátlépés, tudják, milyen gyomorszorító érzés volt a vám- és határőr látványa, még ha háromévenként is jutott odáig az átlagember. Minden alkalommal megkérdeztem a szüleimet, mit hozzak ajándékba. Anyám apróságokat, akkori kuriózumokat, Nivea krémet, zöldalma szappant és hasonlókat kért. Egyszer apám az úgynevezett svájci bicskát mondta – régi vágya volt –, akkor itthon ilyesmit nem lehetett kapni. Megkönnyezte, amikor átadtam neki.
 
tizenot3
Kilencen együtt páratlan harmóniát alkotnak
 
 
A vízválasztó
A zenekar életében az 1988-as év vízválasztónak számított. Az együttes koncertsorozatok mellett számtalan albumot készített pop-, rock- és bluesénekeseknek, színészeknek. Megszületett az első rockopera, Páskándi Géza szövegére, A költő visszatér címmel.
 
– A kritika a sárba döngölte, de azóta is folyamatosan játsszák Budapesten, a Felvidéken, Erdélyben. Ezt követte a Zúgjatok, harangok, a Nemeskürty István tanár úr librettójára írt zenemű, majd Gyurkó László drámája alapján az Elektra mindörökre. Igaz, a szöveg, a zene és a rendezés az én munkám, de az izgalmas vállalkozásnak mindannyian alkotó résztvevői voltunk. Ebben az volt a legszebb, hogy mindenki szerette a másikat. Valami euforikus állapotban született meg ez a rockba oltott dráma.
 
A színpadi művek, operák, filmzenék mind tükrözik az együttes sokszínűségét, tehetségét. Nehéz kiemelni bármelyiket a megszámlálhatatlanul sok közül, a Napba öltözött leánytól a Julianus baráton, a Honfoglaláson át, a Trianonig, a Horthyig, az Adjátok vissza a hegyeimet (Wass Albert) filmzenéjéig hoszszan sorolhatnánk. Erre az időre Koltay Gergely már végleg megvált zenei főszerkesztői állásaitól a rádióban és a tévében. A zenekarnak szentelhette minden energiáját.
 
– Megváltam, igaz, mindig kényszerűségből. A Magyar Rádió főszerkesztői székéből az akkori kultúrpolitika mozdított el, a Magyar Televízió zenei főszerkesztői pozíciójából Szabó László Zsolt elnök úr távolított el, és végül a Kossuth Rádió zenei vezetését Such György elnök úr érezte túl magyarnak.
 
Mi a Kormorán titka?
– Sokat gondolkodtam már ezen. Azt tapasztalom, hiányzik az emberek lelkéből néhány alapvető, nélkülözhetetlen fogalom. Elvették, kilopták az életükből a család, a vallás, a hit és a hazafiság lelkierőt adó biztonságát. A dalszövegeink azokról az érzésekről szólnak, amelyekkel mindannyian szembesülünk, amiket átélünk. Egy-egy dalba mindenki beleérezheti a saját élményét, problémáját. Azt akartam, ne rólam szóljanak a szövegek, hanem mindenkihez, személyesen.
A Kormorán sikerének másik titka talán abban rejlik, hogy Koltay Gergellyel együtt kilenc olyan zenészből épül fel, akik akár vokalisták, akár hangszeresek, egymást erősítve páratlan harmóniát alkotnak. Teljes összhangban, egyetértésben zenélnek 2000 óta.
– Találkoztunk kilencen egy zavaros világban, és megvalósult az eredeti álmom. Létrehozni egy közösséget, amely csak egyet szeretne: tizenötmillió magyarnak énekelni, dalolni, tartani a fáklyát, amíg élünk!
 
Mit tartogat ez az esztendő?
– Egy új album befejezése vár rám Gergely Róberttel és Farkasinszky Edittel, valószínűleg Fények között lesz a címe. Előkészületben van Tóth Reni – az egyik énekesünk – lemeze, amely az ő egyéniségét tükrözi majd. Év végére új Kormoránalbum várható, és készítem Deák „Bill” Gyula új lemezét is, amelynek munkacíme: Forró hó.
 
(Járay)