A bartóki szellemiség őrizője

Bartók Béla özvegye, Pásztory Ditta alapította azt a díjat, amelyet 1984 óta minden évben március 25-én, nagy zeneszerzőnk születésnapján adnak át. Az elismerést azoknak ítélik oda, akik munkásságukkal jelentősen hozzájárultak a hazai zenei élet fejlődéséhez, a bartóki szellemiség megőrzéséhez. Az idén két hegyvidéken élő művész is átvehette a rangos kitüntetést: Friedrich Ádám kürtművész, valamint Tokody Ilona operaénekes, akik egy utcában laknak a XII. kerületben.

– Éppen hazaérkeztem valahonnan – meséli hegyvidéki otthonában a művésznő –, amikor Friedrich Ádám toppant elém. Évek óta közel lakunk egymáshoz, noha nem is tudom, pontosan melyik házban él. Ha az utcán összefutunk, órák hosszat beszélgetünk a világ folyásáról, az élet fonákságairól, a környékbeliekről, ahogyan mások is teszik. Összeköt bennünket a közös szerelem, a zene. Ezúttal egy kis borítékot szorongatott a kezében. „Annyira örülök” – kezdte. Minek? – kérdeztem tőle. „Hogy veled együtt vehetem át a Bartók–Pásztory-díjat.” Eltartott egy kis ideig, mire megértettem, miről is beszél. Úgy megörültem, mint egy gyerek, mert én minden díjnak nagyon örülök! Melyik is volt a legutóbbi…? Igen, a Székely Mihály-emlékplakett, Vass Lajos adta át, ami különösen megtisztelő volt. A Bartók–Pásztory-díj is szakmai elismerés, az ilyet még nehezebb megkapni, mint egy állami kitüntetést. Ezt ki kell érdemelni, itt az számít, amit a művész teljesít, megalkot! Alig fogtam fel az egészet; miután elváltunk az utcán, még mindig gyanakodtam, hátha csak beugratott…

Mikor hitte el végleg az örömteli hírt?
– Három nap múlva megérkezett a hivatalos értesítés. Megilletődve olvastam, hogy a díjat Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora, a kuratórium elnöke nyújtja át. Másnap felhívott Balassa Mariann, és megkért, énekeljek az ünnepségen. Nagy örömmel vállaltam. Az a hagyomány, hogy a díjazottak kisebb koncerttel fejezik ki köszönetüket. Pogány Imolát kértem fel a zongorakíséretre, Bartók Nyolc magyar népdal című szépséges feldolgozásából énekeltem el kettőt. Az egyik balladai tömörségű, a másik kissé vidámabb hangvételű.

Az alkalomhoz tökéletesen illő választások.
– Sokszor énekeltem már ezekből a dalokból, főleg külföldön, például Japánban, ahol különösen nagy a zenénk kultusza. Az ottani Kodály-kórus tagjai hímzett magyar népviseletet öltöttek az irántunk érzett tiszteletből. Megható volt, ahogyan bizonygatták távoli közös rokonságunkat… Egyébként Kováts Péter, a Mendelssohn Kamarazenekar vezetője is kitüntetést kapott, velük az utóbbi öt esztendőben sokat szerepeltem Veszprémben. Júniusban ünneplik a huszonöt éves fennállásukat, engem is felkértek, hogy vegyek részt a jubileumi koncertjükön. Olyan művészekkel léphetek fel, mint Vásáry Tamás, aki zongorázik majd, és Perényi Miklós, aki csellózik.

Itt, a szobában, ahol ülünk, a fal mellett egy régi pianínó áll, kinyitva. Várakozik, hogy felcsendülhessen?
– Az édesanyám és a nagyanyám egyévi napszámba járással fizette vissza azt a kölcsönt, amiből megvásárolták ezt a zongorát. Soha nem válok meg tőle; időnként felhangoltatom. A jól szolgáló, hűséges hangszer nélkül nem jön létre a katarzis. Én híd vagyok a szerző és a közönség között, és ezt a feladatomat csak akkor tudom hibátlanul teljesíteni, ha az egész életemet a zenének, az éneklésnek és a tanulásnak szentelem.

JM.