Kocsis_Istvan

Kocsis István: „Fel nagy örömre!”

„Papként arra törekszem, hogy mindenki érezze át a karácsony varázslatát, az élet misztériumát” – vallja az immár tíz esztendeje, 2000. augusztus 1-je óta az Istenhegyi Szent László plébániát vezető lelkész. Kocsis atya 1994 októberétől 2007-ig tábori esperesként szolgált a Magyar Honvédségnél, és ehhez az időszakhoz is sok emlékezetes karácsonya fűződik.

A keresztény ember és a pap számára karácsony lényege Jézus közénk születése. „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte.” A karácsonyban nekem ezért a legfontosabb ez az ajándékozó szeretet, ami elsősorban nem konkrét javakban mutatkozik meg, hanem sokkal inkább az egymásra figyelésben, a segítésben, a megbocsátásban, az öröm és a mosoly továbbadásában. Bár egyházi emberként család nélkül élek, mégis, a karácsony számomra is közösségi ünnep. Együtt örülök a családokkal a megszületett Jézus Krisztusnak.
Ezt mi a templomban a betlehemes játékkal, az éjféli és az ünnepi szentmisével éljük át. De a plébánián is, mint egy nagy családban szokás, karácsony ünnepén a közösség a plébánost egy koccintás keretében köszönti. A papnak azonban a karácsony a munka ünnepe is egyben. Mi ilyenkor dolgozunk a legtöbbet, ami nagy öröm, hiszen azért választottam ezt a hivatást, mert életemet az emberek szolgálatának akartam szentelni.
Ezt a szolgálatot testesíti meg az adventi készülődés, ami mindnyájunk számára lelki töltekezés. Arra törekszünk, hogy az ünnepek alatt a hívő ember ne a külsőségekben, hanem lelkében igaz szeretettel és mosollyal tudjon mások felé fordulni. Hatvan évet éltem meg, s bár mindegyik karácsony kedves a szívemnek, a legszebbek talán mégis gyermekkorom hajnali roráté miséi, amelyekre legtöbbször a nagy, szűztiszta hóban indultunk el. A Nógrád megyei Endrefalván, ahol mindez történt, abban az időben olyan sötét volt, hogy mindenki lámpást vitt magával, az apró fények pedig egyre sokasodtak az úton, ahogyan közeledtünk a templomhoz.
Mi, gyerekek, ministránsként versenyeztünk egymás között, hogy ki az, aki a legtöbbször kelt fel kora hajnalban, hogy a nagy hidegek ellenére ott legyen időben a templomban. Nem az ajándék a legfontosabb, de azért boldogok voltunk, ha a kis Jézus ünnepén a ministránsok is kaptak valamilyen apróságot a plébános úrtól szorgalmas szolgálatukért cserébe.
Másik gyermekkori élményem a népi betlehemi játékokhoz fűződik. Házról házra jártunk, hogy a karácsonyt megelőző héten pár szem dióért, mogyoróért, kis szaloncukorért, amit akkortájt jobbára még házilag készítettek, elvigyük az embereknek a kis Jézus megszületésének örömhírét. Néha pár fillért is kaptunk, aminek különösen örültünk azokban a nehéz időkben.
Őszintén örülök, hogy a Hegyvidéki Önkormányzat kezdeményezte a betlehemek felállítását, amelyek felelevenítik a keresztény hagyományt, és szembesítik az embereket Isten megtestesülésével és közénk születő szeretetével. Azzal, hogy Betlehemben egy egyszerű gyermek született, akiről a hit által tudjuk, hogy a világ Megváltója.
A betlehemállítás és a pásztorjátékok betanítása a gyerekeknek természetesen papként is része az életemnek. Amíg a gyerekek a templomban vannak, jó lehetőség, hogy otthon a szülők feldíszítsék a fát. Így volt ez a korábbi állomáshelyeimen, Nagymaroson, Budapest-Rákosfalván, a szülőfalumhoz közeli Ludányhalásziban és itt, az Istenhegyi Szent László plébániatemplomban is.
Örök élmények a hajnali szentmisék, amikor együtt készülünk a karácsony eljövetelére. Csodálatos érzés, ha a fárasztó adventi időszak után az éjféli misén felcsendül a népi ének a templomban: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett.”
Ami nekem a karácsonyokban még rendkívüli, az a laktanyákban végzett lelkipásztori szolgálathoz kötődik. Amíg létezett sorállományú katonaság, szentestén egyik laktanyából a másikba mentem megtartani az „éjféli” szentmisét. Elvittem Jézus Krisztus születésének örömét a fogházba is, ahol mindig betlehemes játékkal vártak a katonák. Számomra ez jelenti a karácsony csodáját: hogy ugyanolyan értékes a fogházban, az eldugott kis nógrádi faluban, mint itt, Budapest legmagasabban fekvő templomában, a Hegyvidék tetején. Papként arra törekszem, hogy mindenki érezze át ezt a varázslatot, az élet misztériumát. Ebben a hitben kívánok mindenkinek örömökkel teli, szép és mosolygós karácsonyt, valamint Istentől megáldott boldog új esztendőt!