Pokorni_Zoltan

Pokorni Zoltán: „Adni és kapni is nehéz”

A polgármester négy gyermekével már november elején megkezdte a felkészülést karácsonyra: ekkor indult el náluk a nagyszabású mézeskalácssütés. Az adventi koszorúkészítés és a vasárnaponkénti gyertyagyújtás is fontos program a családja életében, ezek is az ünnepre való lelki ráhangolódást szolgálják. Pokorni Zoltán karácsony előtt különösen fontosnak tartja, hogy erősödjenek az egymást segítő, együtt alkotó közösségek – ezért hirdette meg tavaly és idén is a hegyvidéki betlehemépítő-programot.

Minden életkornak megvan a maga karácsonyi képe. Egy kisgyereknek ez a kíváncsiságot, a várakozást, a csodát, egy fiatal párnak a szerelmet, az összetartozás megerősítését, míg egy kisgyermekes házaspárnak a varázslat megteremtését jelenti. Mi ebből éppen kinőttünk már, kamasz és kisiskolás gyermekeink vannak, így a családi rituálék, szokások kialakításának korszakában vagyunk.
A karácsony előtti készülődés nálunk nemcsak az adventi időszakkal, hanem már november elejétől elkezdődik a mézeskalácssütéssel. Ebben az évben a gyermekeim iskolai adventi vásárán a feleségemmel és egy másik házaspárral közösen mézeskalácssütő műhelyt rendeztünk be, ahol egymást váltva egyszerre nyolc-tíz gyerek gyúrta, sodorta, nyújtotta, szaggatta, díszítette a süteményeket. Ezt megelőzően rengetegféle tésztát, új technikákat próbáltunk ki – most már nemcsak szaggatott, hanem ütőformás mézeseket is elő tudunk állítani, karamell-üvegablakkal a belsejében, úgyhogy kezdünk profivá válni.
Advent első vasárnapján koszorúkat készítünk. Korábban mind a négy gyerek külön alkotott egyet-egyet, a „fő” koszorút pedig a feleségem és én építettük össze. Mivel a drótozást a gyerekek mindig rám hagyják, ezért megkönnyebbültem, hogy az idén összesen már csak három adventi koszorú készítésébe fogtunk bele. Egyet a nagymamának, kettőt pedig otthonra, az asztalra, valamint a szoba falára. Az első vasárnap a legnagyobb gyerek gyújt gyertyát, utána a második, a harmadik, karácsony estéjén pedig a legkisebb. Advent elején feltesszük a gyermekeim ágya fölé az adventi zsákocskákat: négyszer huszonnégy kis zsák, amelyeket még édesanyám varrt. Ezekbe apró játékok, édességek kerülnek.
Igyekszünk tenni annak érdekében, hogy a karácsony ne csak a 24-e délutánjáról, a gyertyagyújtásról és az ajándékbontásról szóljon, hanem több héten keresztül készüljünk rá. Abban hiszünk, reménykedünk, hogy ez talán meghozza a lelki ráhangolódást, lecsillapodást, nyugalmat.
Ajándékvásárlásnál persze az ember próbára tétetik: mennyire ismeri saját szeretteit? Kisgyerekeknek aránylag könnyű ajándékot venni, mert az ő életükben vannak új szakaszok –amikor már legózik, amikor kézbe veszi az első könyvet, vagy amikor elkezd sportolni –, s ezekhez nem nehéz tárgyakat választani. De házastárs, szülők, testvérek esetében nem egyszerű rájönni, mi az, amire tényleg vágyik.
Ritkán lehetünk biztosak abban, hogy jó ajándékot választottunk. Én éppen tavaly éreztem így: a bátyám évekkel ezelőtt abbahagyta a festést, és az volt az ajándéka, hogy idén szeptemberre kibéreltünk neki egy kiállítótermet, azzal a „nyomasztó felszólítással”, hogy a következő kilenc hónapban festenie kell, különben nem lesz mit bemutatnia. Ez volt talán mind közül a legsikerültebb karácsonyi ajándékom, hiszen láttam, éreztem, hogy a bátyámnak valaha a festészet volt az élete, ettől azonban elterelte az idő, a pénzkeresés nyűge.
Legtöbbször arra kell rájönnünk, hogy nem figyelünk eléggé a másikra, nem veszünk részt az életében. Ezért szerencsétlen, megalázó, ha pénzt adunk a másiknak, hogy „vegyen belőle valamit”. Hiszen az ajándék a figyelemről, gondoskodásról, empátiáról szól, és nem arról, hogy a tisztelet köteles adóját lerójuk-e. Egy ajándék fájdalmat okoz, ha az ajándékozó figyelmetlenségét árulja el.
Ajándékot kapni is nehéz. Aki csak annyit mond, hogy „nem kellett volna”, vagy „hová tegyem?”, megbántja az ajándékozót – legalább akkora felelősség tehát jól elfogadni az ajándékot, mint kiválasztani azt. Hiszen nem azért adjuk, hogy megkönnyítsük a polcon való elpakolás problémáját, hanem mert szeretnénk megmutatni a kötődésünket. Ha valaki nem figyel erre, ugyanazt a hibát követi el, amit a borítékadományozó a másik oldalról.
A karácsony kockázatos. Jó esetben hoz egy „minden megvan” érzést, azt, hogy helyén vannak a dolgok, és én is a helyemen vagyok a világban. De kiderülhet az is, hogy mindez nincs így. Az emberek karácsonykor azt szeretnék, hogy minden tökéletesen működjön, az abrosz kivasalt, a pohár fényes, a sült ropogós legyen. Mindezek fontosak, de nem a legfontosabbak a világon – ha netán mégsem alakul minden jól, az sem tragédia. Mégis, gyakran megesik, hogy a lényegtelen dolgok tolakodnak előre, és például a pohár tisztára törlése kedvéért vérig sértjük szerettünket.
A karácsony előhozza azt, ami az emberek kapcsolatában van – még akkor is, ha a felszínen jól sikerült az ünnep, de valójában kiürült, nincs már benne eleven emberi érzés. A karácsony alkalmat ad és rá is kényszerít arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal, szeretteinkhez fűződő kapcsolatainkkal, ami nem mindig kellemes. Ám még ha kényelmetlen is ez az érzés, jobb vele szembesülni: kellenek a tisztázó pillanatok, hogy esélyt kapjunk kapcsolataink helyrehozatalára. Jó, ha a felismert gondokon tudunk javítani, előfordulhat ugyanakkor az is, hogy ezek a lezártság, a végérvényesség ítéletét hordozzák valakiben.
Polgármesterként tavaly és idén is kezdeményeztem, hogy a lakóközösségek, valamint az iskolai, intézményi, illetve egyházi közösségek együtt építsenek betlehemeket. Nemcsak amiatt, hogy az ünnep előtt közösen tegyük szebbé, otthonosabbá utcáinkat, tereinket, hanem hogy megerősítsük az itt élők közti kapcsolatot. A közösen készített betlehemek így elsősorban az együvé tartozás szimbólumai.
Hiszem, hogy a szabadon vállalt közös cselekvést támogatnunk kell, hiszen ebben a kerületben sok tehetséges, szorgalmas, nemegyszer jómódú ember él, s mérhetetlen energiák szunnyadnak bennük, sokszorosát tudnák segíteni egymásnak, mint amit egyébként az önkormányzat szűkös költségvetéséből, adófillérjeiből képes adni. Ha az emberekben meglévő segítőkészséget, tudást felszínre hozzuk, akkor sokkal több energiát tudunk megmozgatni, mintha a polgármesteri hivatal csak saját maga akarná megoldani a problémákat.