Polgár Ildikó: „Szaloncukorfőzés a mama irányításával”
Polgár Ildikó keramikusművész negyven éve él a Mártonhegyen testnevelő és irodalomtanár férjével, Taubert Istvánnal. Az újító hajlamú alkotó, aki az utóbbi időben az általa kidolgozott fotókerámia-technikával vívott ki komoly szakmai elismeréseket, a gyerekekkel együtt töltött karácsonyokat tartja a legemlékezetesebbeknek.
Szegények voltak a gyerekkori karácsonyaim, mint amilyen szegény volt maga az ország. Keresztmamám a háború utáni első karácsonyunkkor a békeidőkből ránk maradt, egykor rendkívül reprezentatív, színes ezüst- és aranypapírba csomagolt csokoládékkal díszítette fel a karácsonyfát, amiket azonban nem volt szabad kibontani. Mi persze a testvéremmel a finom édesség reményében ezt mégis megtettük, nagy csalódás ért bennünket: a régi, kiszáradt csoki lyukacsos volt már a kukacoktól. Karácsony után undorral kidobáltuk az ősrégi csokoládékat, és a következő években már a nővéremmel készítettük papírokból az új díszeket. Nagy élvezet volt ez a munka, akárcsak a szaloncukorfőzés, ami a mama irányításával zajlott. A szegénység ellenére tehát nem éreztük magunkat boldogtalannak, mert szeretetteljes légkör vett körül bennünket, ami ilyenkor feledtette a nehézségeket.
Nem vetett fel minket a pénz akkor sem, amikor az első, majd második gyermekem megszületett – mégsem éreztem hiányát semminek sem, velük együtt teljesek voltak az ünnepeink. Nem állítottunk nagy karácsonyfát, drága díszeket sem vásároltunk, az ünnepi készülődés öröme azonban nekünk is megadatott: mézeskalácsot sütöttünk, fiaim pedig karácsonyi ajándékként rajzokat készítettek nekünk.
Negyven éve költöztünk a Mártonhegyi útra egy társasházba, ahol nagyon jó lakóközösség alakult ki – több művészcsalád lakott a házban, akikkel az ünnepek idején is sokat voltunk együtt. A gyerekek legjobban a házi Mikulást várták: szomszédunk, Kutas László szobrászművész öltött magára piros gúnyát, minden évben végigjárta a családokat. Gyermekeim is nagyon várták, akkor is, amikor már tudták, nem az „igazi” látogat el hozzájuk. Felső tagozatos iskolás korukban döntöttem úgy, hogy nem hívom át többé a Mikulást, mert azt hittem, nincs már szükségük rá. Ám amikor ezt elmondtam nekik, sírni kezdtek, annyira ragaszkodtak hozzá. Ezért egy kis késéssel, másnap reggel mégis megérkezett a gyerekek barátja. Később a nagyobbik fiam vette át a Mikulás szerepét, ő osztotta az édességcsomagokat. De nem tudta teljesen átvenni a felnőtt szerepet, télapóként is megmaradt együtt érző gyermeknek, egyik alkalommal a számára kedves kisfiút annak ellenére megjutalmazta, hogy előtte a szülők arra kérték, dorgálja meg egy kicsit.
A karácsonyi készülődés mindig közösségi programmá formálódott a házban. Kutas László felesége, Hoffmann Henriette festőművész általában már másfél hónappal karácsony előtt elkezdte készíteni fájuk díszítését. Heteken át tartó munkája eredményeképpen minden évben egy műremek született. Nagyon sokan csodájára jártak a karácsonyfának, főképp a környékbeli gyerekek, akiket ámulatba ejtett a festmény szépségű kompozíció. Ez ma is így van, idén is valami új, valami gyönyörű készül, a köz örömére.
Mostanában egyik fiamnál, a szobrászművész Taubert Lászlónál töltjük a szentestéket, aki feleségével, Sipos Barbara festőművésszel közösen – Henriette-hez hasonlóan – ragyogó karácsonyi hangulatot teremt az otthonukban. Az együttlét igazi varázsát persze az unokák adják, a gyerekek azok, akik meleggé teszik az ünnepeket. Az unokáim társaságában úgy érzem, mellettük minden nap karácsony lehet.