Szonyi_Erzsebet

Szőnyi Erzsébet: „Szenteste természetesen zenélünk”

A Magyar Kodály Társulat elnökeként Szőnyi Erzsébet számára a karácsonyi „ráhangolódás” csúcspontja egykori mestere születésnapja. A Kossuth-díjas, Kiváló művész, zeneszerző, karvezető, nyugalmazott egyetemi tanár a születésétől a Hegyvidék lakója, ma már díszpolgára, és természetesen több ünnepi emléke is kötődik valamilyen módon a zenéhez.

Egyedüli kislányként sem kényeztettek el, a kezdetektől „keményen” befogtak az előkészületekbe. Szüleim Bécsből hoztak egy muzsikáló karácsonyfatartót, amelybe ha beleillesztettük a fenyőfát, körbeforgott és karácsonyi dallamokat játszott. Élénken él az emlékeimben, ahogy a lassan forgó fa gyertyáit a zenekíséret mellett egyenként meggyújtjuk. Talán hihetetlennek hangzik, de ugyanez a közel százéves tartó most az unokáimat bűvöli el évről évre abban a házban, ahol én töltöttem a gyermekkorom…
Egyszer, talán négyéves lehettem, egy kiskutya után vágyakoztam. Sohasem felejtem el a pillanatot, amikor szenteste kinyílt a nagyszoba ajtaja, és felém rohant a világ legaranyosabb kölyökkutyája, egy hófehér spitz. Milyen kedves és játékos volt! Igazi családtaggá vált. Az állatszeretet a vérünkben van, az unokáimnak két kutyát és két macskát tartanak.
Szenteste természetesen zenéltünk, és ez a szokás fennmaradt a saját családomban is. Én a zongoránál ültem, a férjem remekül hegedült, az egyik fiam fuvolán játszott, a másik dobolt. Karácsonyi énekeket adtunk elő, közvetlen azután, hogy a fa alatti muzsikáló doboz befejezte a „műsorát”. Meghitt, szent pillanatok voltak, hiszen magunknak, magunkért játszottunk. Később elmondtunk egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet, majd a férjem felolvasott egy aktuális részletet a Szentírásból. Ezt a szerepet idővel a fiaim vették át. Csak ezek után nyithattuk ki az ajándék dobozokat.
Szüleim érdekes tradíciót örököltek, amit, úgy emlékszem, az apám honosított meg: a szentestei vacsora fűszeres borleves és mákos tészta volt! Apámnak az előző volt a kedvence, én az utóbbit imádtam. Házasságom első éveiben együtt laktunk a szüleimmel, jöttek a gyerekek, a szokás lassan átalakult, a karácsonyi asztalon megjelent a hal is. Másnap aztán jöhetett a ropogósra sült, dióval etetett pulyka, a keresztanyám jóvoltából.
Ez a nap szolgált arra, hogy összejöjjön a nagy család, ott volt mindenki, akikkel rokoni szálak fűztek össze bennünket – a nagyszülők, bácsikák és nénikék, valamint az unokatestvérek. Igazi, meleg, szívélyes hangulatú idők voltak ezek. Később, amikor a szakmám révén sokat utaztam, a karácsony volt a nagy alkalom, hogy elővegyem a diavetítőm, és megmutassam a rokonoknak, merre jártam a világban. Szorgalmasan készültem ezekre a vetítésekre, s mivel az általam bekalandozott amerikai, japán, ausztrál és egyéb tájak akkoriban még egzotikusnak számítottak itthon, úgy gondolom, sikerült színes és érdekes bemutatókat tartanom.
Idővel persze az én nyakamba hullott az ünnepnapok szervezése és irányítása. Édes teher volt, de sohase felejtem azt a kezdeti drukkot, ami eltöltött, hogy megfeleljek mindkét oldalnak, a szüleimnek és a saját családomnak is. Anyám sokáig megtartotta jó szokását, miként a konyhából időnként a szobába kukkantva ránk szólt, hogy azt a díszt tegyétek magasabbra, ezt a tálat pedig az asztal másik végére.
A zenével kapcsolatos karácsonyi emlékeim közül az egyik egy bölcsődal, amelyet akkor írtam, amikor a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban tanítottam, pályafutásom kezdetén. Az iskola diákjai adtak elő nagy sikerrel egy betlehemi darabot. A másik egy dátum, december 16., Kodály Zoltán születésnapja. Mesterem volt a Zeneakadémián, egy tanéven át az a megtiszteltetés ért, hogy őt helyettesíthettem a katedrán. Az 1978-ban megalakult Magyar Kodály Társaság minden évben megünnepli ezt a napot, és úgy érzem, számomra ez jelenti az adventi időszak csúcspontját.