Egy rendkívüli művész különös világa

Soha nem tapasztaltam nagyobb ellentmondást egy ember külseje és belső világa között, mint Schrammel Imre esetében. Ő az, akire első pillantásra szó szerint illik a kifejezés: mélységesen komoly egyéniség. Ezt alátámasztani látszik szikár, vonalzóval rajzolt termete, tartózkodó modora. Ám ha valaki áttöri e „virtuális falat”, meghökkenve veszi észre, hogy a Kossuth-, Munkácsy- és Prima Primissima-díjas keramikus belső énje még most, 76 évesen is izzik. Akárcsak mesterségének szimbóluma, az égetőkemence. Ő a Hegyvidék „elfelejtett” művésze…
December közepén, a Várbeli Litea könyvesboltban, barátok, sorstársak és művészetrajongók meghitt körében bocsátották útjára azt a gyönyörűen összeállított, nagy formátumú könyvet, amelynek címe egyszerűen: Schrammel. Mint oly sokszor lenni szokott, e név itthon – egy szűk alkotói és gyűjtői körön kívül – nem sokat mond az átlagembernek, ám utazzunk bárhová a világon, Amerikától Japánig, Skandináviától Ausztráliáig, ha feltesszük a kérdést a helybeli porcelán- vagy kerámiamanufaktúra mesterének, vajon tisztában van-e azzal, kiről beszélünk, minden bizonnyal felkiált: „Ah, a lázadó magyar keramikus!”

„Schrammel Imre hatalmas életműve folyamatos, gyötrődő, kétkedő, kérdező, sohasem nyugvó párbeszéd a földdel, az agyaggal – írja az antológia összeállítója, Kernács Gabriella művészettörténész. – Schrammel Imre világhírű. Forradalmár, újító, másképpen gondolkodó. Öntörvényű művész. Szinte mindig szembemegy a kánonokkal. A maiakkal is. Apostola, mániákusa, mestere és tudósa a szakmájának. A keramikusmesterségnek. A kerámia és porcelán művészetének.”

A legenda számon tartja a pillanatot, amikor egy nemzetközi keramikus-összejövetel alkalmával sajátos módon döntötte el a vitát, mi is lenne tulajdonképpen ez a művészeti ág. Az előadói pódiumra csapott egy kupac nedves agyagot, beletenyerelt, beleugrott, és így kiáltott fel: „Ez a kerámia! A nyomhagyás!”

Ezt a darab agyagot, kiégetve, ma a Kecskeméti Kerámiastúdió gyűjteményében őrzik…

HV.Schrammel1_003Az agyag. Az a mondás járja szakmai körökben, Schrammel nem alakítja az agyagot, hanem szerelmetesen azonosul vele. A művész magyarázatul Terebess Gábor szavait idézi lapunknak: „Az agyagnak nincs saját, eredeti formája, mint a fának, bőrnek, kőnek, ércnek, rostnak; képlékenysége és jellegtelensége szinte minden más anyagnál alkalmasabbá teszi az ember teremtette formavilág megvalósítására.”

Schrammel a feje fölött függő kerámiareliefre bök: a talaj szintjével szinte eggyé vált, repedezett, széteső félben lévő női torzót ábrázol.

– Az agyag maga a föld. Ott van a lábam alatt, mint az ősembernek, a primitív kultúráknak, amelyek abból csináltak remekműveket! A földben nemcsak a lepusztult sziklahegységek, az elkorhadt őserdők, az évmilliók alatt kihalt állatfajok maradványainak végső nyughelye, de nagyapáink porladó csontjainak is.

És idézi a költőt, Illyés Gyulát: „Ott lent megint mind ősanyag leszünk?”

Amikor az embert végre a kerítésen belülre engedi Szutyi, a gumilabdaként pattogó pumi kutya, a Vércse utcai dzsungelkertben kanyargó utacska mentén a látogató lépten-nyomon szembesül e gondolattal. A bokrok alján, a fák töveiben, olykor „csak úgy” odaejtve, porladó, az enyészet különböző stádiumában lévő emberi és állati kerámiafigurák hevernek.

A körülöttük burjánzó növényzet, a puha, fekete humusz szinte észrevétlenül követeli vissza magának jussát – a teret. Ha odafent, a kapuban a bemutatkozás zajosra sikeredett, a meredélyen vezető út a csenddé.

A vendég szótlan döbbenettel torpan meg e többnyire samottból formált, elnagyolt „tetemek” mellett. Mire a meredélyen kapaszkodó műteremházhoz ér, kóstolót kap Schrammel Imre különös művészeti filozófiájából.

– A négy arisztotelészi elem, a levegő, a víz, a föld és a tűz újragondolása kínálhat valamit a művészet számára… Az agyaggal babrálás minden formája a négy elemmel való valamilyen találkozást feltételez. Úgy gondolom, az agyag az összefoglaló közös nevező, amely minden anyag végső állapotát jelenti, és amelyhez minden törekszik.

Hiába lett az akkor még Iparművészeti Főiskolaként ismert intézet tanársegédje szinte napokkal diplomája kézhezvétele után, hiába töltötte egész élete „hivatalos” oldalát az intézet kötelékeiben, s lett végül a csúcsra emelt Iparművészeti Egyetem rektora hét éven át, Schrammel Imre művészeti énjét árnyékként követte egyfajta „underground” jelleg. Ő nemzedékének azon figurája, aki kihozta az agyagot a máz alól, akinek fontosabb volt megmutatni a színes, eladható külső alatt rejtőző matériát, a benne felgyülemlett nyers, kitörni kész energiát, a lassú égést, ami minden élő és „élettelen” lény létezését lehetővé teszi, a születéstől az enyészetig.

– Az agyag elsírja magát, kihozza a ráncokat, a torzulásokat túlviszi az elviselhetőn, azaz fokozza a nyomor érzetét, kegyetlenül beismerteti velünk materiális létünk milyenségét.

A porcelán hazudik… Úgy, mint a félrelépő szépasszony.

Ez a kijelentés már csak azért is érdekes, mert noha neve ma már összeforrott a kerámiával, legemlékezetesebb honi sikerét (és egyben legnagyobb elismerését) a Herendi Porcelángyár művészeti tanácsadójaként aratta, a szürreális Karnevál-sorozat megalkotásával.

– A szakmát vargabetűvel kezdtem. A főiskolai felvételin, 1952-ben, élő modellt rajzoltunk, amikor Borsos Miklós megállt a hátam mögött, figyelt egy darabig, majd felszólított, hogy kövessem őt egy másik műterembe. Ez a zseniális szobrász vezette akkor az ötvös, keramikus és díszítőszobrász tanszéket. Ajánlására ötvös szakos lettem. Két évig kalapáltam és véstem lemezeket, de nem szerettem a műfajt. Rossz ötvös lett volna belőlem, a fém számomra hideg anyag. Hobbiból készítettem egy porcelánkakast, amelyet beküldtem egy országos pályázatra. Legnagyobb meglepetésemre megnyertem a fődíjat. Borsos ennek hatására engedett át a kerámia tanszéken belül működő porcelán szakra, de megmaradt mentoromnak 1960-ig, amikor politikai okokból félreállították.

Borsos Miklós az „átnyergelést” jellegzetes modorában így kommentálta: „Mester, nem elég, hogy áttért a kerámiára, most nippeket akar csinálni?”

A szombathelyi születésű Schrammel Imre – akinek beszédéből a mai napi kiérezhető a „vazsmegyei” íz – főiskolai évei alatt az egyik nagybátyjánál lakott Újpesten. A közös sportszenvedély, a röplabda hozta össze a textil szakos hallgatóval, Tábori Gabriellával.

– A főiskola akkoriban családiasabb hangulatú volt, mindenki ismerte a másikat. Gabival összefutottunk a gyorsrajzolási, úgynevezett „kroki” foglalkozásokon, a nyári művésztáborokban, a félévente rendezett hallgatói kiállításokon. A diploma után is együtt jártunk, de házasságunk rendhagyó módon kezdődött. 1958-ban a Művelődésügyi Minisztérium kiutalta számunkra Barcsay Jenő volt műtermét azzal a feltétellel, ha összeházasodunk, mégpedig azonnal. Féltek, hogy valaki önkényesen beköltözik az üresen hagyott termekbe.

– Még a szüleink sem tudtak a tervünkről – veszi át a szót Gabriella, aki az Iparművészeti Vállalat lakástextil-tervezője volt diplomától nyugdíjáig. – Édesanyám később bevallotta, nem egészen „ilyen” esküvőre gondolt…

– Miképpen kerültünk a Hegyvidékre? – teszi fel a kérdést önmagának Schrammel Imre. – Harminc évvel ezelőtt legjobb barátom, Fekete György építész vett egy alkalmi telket a Vércse és Fürj utca közötti oldalban, amelynek egy részét jutányos áron átadta nekem. Először csupán műtermet akartunk felhúzni rajta, amely közelebb esik az egyetemhez, de addig építgettük, míg lakóház lett belőle.

– A nappali, ahol ülünk, az én műtermem volt – teszi hozzá Gabriella. – Imre alattunk, a földszinten dolgozik még ma is.

– A kerámia koszos műfaj, lehetetlen beköltöztetni a család életterébe – mélázik a férje.

Koszos vagy nem koszos, a modern kerámia alkotásai talán a legszélesebb művészeti skálán szólnak a hétköznap emberéhez. Annyira változatos, olyan emberközeli, hogy szinte minden egyes keramikusművész képes kialakítani a saját, jellegzetes profilját. Van nekünk Kovács Margitunk, Gorka Gézánk, Gorka Líviánk, és persze egy Gádor Istvánunk is. Ünnepeljük, elismerjük őket. De egyikük sem hökkentette meg úgy a művészetek világát, mint Schrammel Imre. Voltak időszakok, amikor a „híres” jelző helyett nyugodtan alkalmazhattuk a „hírhedt” kifejezést, csurig pozitív értelemben.

Fiatalabb korában kollégái és tanítványai már beletörődtek, hogy „a” Schrammel „néha egész testével mintáz: a puha agyagba beleugrik, beledől, belezuhan, néha korhadt deszkadarabokat, különös tárgyakat nyom bele, a valódi test, a valódi tárgyak dokumentum-hitelességű lenyomatai olyan borzongatók, mint megkövesedett ősember-lábnyom, mint a kétezer éve átfutott kutya nyoma a római téglán…” (Kernács Gabriella).

De két Schrammel-korszak alapélménynek számított még a szakma tudorai számára is.

A mester megalkotta a tökéletes hasábot. Fehér volt, éles metszésű, kéznyomok nélküli. „És most mi lesz? – morfondírozott magában. – Ennél jobbat többé nem tudok készíteni. Vége a pályámnak?”

Dühében előkapott egy vasrudat, és a puha agyagba vágott vele. Elképedt az eredmény láttán. Soha nem látott forma született. Napokig, hetekig csak kockákat és hasábokat gyúrt. Kabátja alatt hazacsempészett légpuskával lőtt rájuk. A mesterséges alakzatokból „virágszerűen kinyílt természeti formák lettek, a geometria organikus csodává változott…”

– Belelőttem a hasáb szélébe meg a sarkába, és mindig más alakzatot nyertem. Elvittem a formákat a Műszaki Egyetem lőterére, ahol olimpikonok tréningeztek. Pontosan oda lőttek, ahová kértem. Fantasztikus alkotások születtek.

Schrammel nevét felkapta a kerámia világa itthon és külföldön. A lőtt formák kiállításról kiállításra utaztak.

1980-ban halott sirályt talált a bugaci kiszáradt sziktóban. Óvatosan kiemelte a megszikkadt agyaggal együtt, és kiégette. Az agyagégben így tovább repült a madár, kiterjesztett szárnycsontjai körül leheletfinoman rajzolódtak ki tűzben elhamvadt tollai.

„Repülő csontok… – írta akkor naplójában. – Hátborzongatóan fölkavaró. Emlékszem, hogy az egyik páros pompeji öntvényben az rázott meg, hogy a naturálisan hű testekből csontok látszottak ki… Az érzelem azonosul az anyaggal. Irtózik tőle, szereti, átéli, sajnálja, örül neki, dühös rá – valahogy partnernek tekinti.”

Széttárja a karjait, mintha át akarná ölelni a világot.

– Könnyen lehet, hogy az élet az agyaggal kapcsolatban keletkezett. Tán az agyag volt az a katalizátor, amelyben a fehérje „beindult”?

Ma még nem áll módunkban megválaszolni a kérdést. Ám hogy valaki a művészetében ily magaslatokra volt képes eljutni, az mindenképpen irigylésre méltó életpályáról tanúskodik…

Az Ember mértéke a Föld / a Föld mértéke az Ég / az Ég mértéke az Út / az Út önmagát lángra gyújtva ég…” (Lao-ce, kínai filozófus)

Somogyvári D. György