Felepulesem

Felépülésem

Óriási traumát okozhat a családban egy gyermek drogfüggősége, mégis ritkán merünk nyíltan beszélni erről a témáról. Az őszinte párbeszéd elősegítése érdekében szeretnénk ráirányítani olvasóink figyelmét a probléma súlyosságára, tanulságos egyéni sorsokat mutatunk be cikksorozatunkban. Ezúttal egy fiatalember gondolatait idézzük, akinek hosszas szenvedés árán sikerült eltávolodnia a drogoktól, és ma, saját tapasztalataiból merítve, a drogproblémákkal küzdő fiataloknak ad tanácsokat életmódjuk megváltoztatásához.

„Tizenkét éves koromban próbáltam ki először a tudatmódosító szereket. Akkoriban gyakran költöztünk a családommal, mert nem volt saját lakásunk. Nehezen tudtam új közösségekbe beilleszkedni, kívülállónak éreztem magam. A szüleimnek kevés idejük volt rám, mivel állandóan dolgoztak, hogy el tudjanak tartani engem és a húgomat. A tanulmányi eredményeim leromlottak, nem akartam megfelelni sem a családomnak, sem az iskola követelményeinek. Lázadtam. Olyan srácokkal barátkoztam, akik hozzám hasonlóan kívülállónak érezték magukat.
Ebben az időszakban kezdtem el dohányozni, alkoholt fogyasztani, szerves oldószereket inhalálni és végül a gyógyszereket kombinálni az alkohollal. Tizennégy évesen kerültem először kórházba alkohol- és gyógyszermérgezéssel. Tizenöt éves koromban voltam először drogambulancián egy rendőrnő hatására, aki segíteni próbált nekem. Nem jártam sokáig, mivel akkor még a drogok pozitív hatásait élveztem.
Fokozatosan kipróbáltam az összes legális és illegális tudatmódosító szert, a marihuánától a diszkódrogokon át az ópiátokig. Tizennyolc évesen lettem heroinfüggő. Hosszú időre nagyon megromlott a viszonyom a családommal, de igazából nem foglalkoztatott a dolog, mivel akkoriban a drogos barátaim jelentették az igazi családot.
Idővel egyre súlyosabb és komolyabb bűncselekményeket kellett elkövetnem, hogy csillapíthassam növekvő heroinéhségem. Az első komolyabb elvonási tünetek váratlanul jelentkeztek, nem is gondoltam volna, hogy ekkora fájdalmat, remegést és álmatlanságot tud okozni a szer hiánya. Addigra már számtalan rendőrségi büntetőeljárás lebegett fölöttem, ezért befeküdtem kezelésre a helyi pszichiátriára, mert tudtam, hogy ott nem keres a rendőrség, és úgy véltem, megszüntetik a függőségemet, ha fizikálisan lehoznak a heroinról.
A kórházi kezelést követően a zsibriki drogterápiás intézetbe kerültem. Otthonos, családias, keresztény közösség volt, húsz lakóval. Én ekkor még csak 21 éves voltam, éretlen a terápiára és a felépülésre; nem tudtam az életem drogok nélkül elképzelni. Másfél hónapig bírtam az első kezelést, aztán önkényesen megszakítottam. Amint Budapestre érkeztem, azonnal találkoztam a díleremmel, úgyhogy már aznap sikeresen túladagoltam magam, és a toxikológián tértem magamhoz.
A sikertelen kezelés után még mélyebbre süllyedtem, még inkább szenvedtem. Fél év után intenzíven jelentkeztek fizikai elvonási tüneteim, és újra befeküdtem a pszichiátriára, ahol már ismertek. Ezt újabb zsibriki «turné» követte, amely már nem haladta meg a három hetet sem.
Nagyon kilátástalan volt az életem, hiszen akkor már nem akartam szenvedni, heroint használni, bűnözni és mindenkinek hazudozni, de egyszerűen nem láttam más megoldást. Időközben a drogos barátaim nagy része a túlvilágra költözött, és én sejtettem, hogy előbb-utóbb nekem is ez lesz a sorsom. Évek teltek el azzal, hogy vagy szabadlábon drogoztam, vagy kórházi kezelésen voltam.
2000-ben vettem részt életem leghatékonyabb drogterápiás kezelésén a ráckeresztúri, szintén keresztény szemléletű Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióban, ahol – számomra megdöbbentő módon – a munkatársak nem beszédben, hanem cselekedeteikben nyilvánították ki a gondoskodást, törődést, szeretetet. Itt már láttam és tudtam, hogy mi a jó az életben, de még mindig képtelen voltam lépni – így ezt a terápiát is megszakítottam tíz hónap után.
2003-ban annyira megelégeltem ezt az életvitelt, hogy országot váltottam. A hivatalos szervek elől menekülve, és azért, hogy akik szeretnek, ne lássák, hogyan teszem tönkre magam, Rómába kerültem. Ott egy nyomortelepen éltem koldulásból, a kapott pénzt pedig alkoholra és drogokra költöttem. Az volt a célom, hogy fokozatosan halálra iszom és drogozom magam, amíg végül megtalálják a holttestem egy sikátorban. Fél év után azonban ezt az állapotot is megelégeltem, gondolván, hogy az élet még tartogathat számomra szép pillanatokat, és hazautaztam. Újra leutaztam a zsibriki drogterápiás intézetbe, ahol végre elsajátítottam a képességet, hogy feldolgozzam a kudarcélményeimet, és változtatni tudjak az életvitelemen.
A kezelés befejezése után a Magyar Református Egyház Válaszút Missziójában kezdtem el dolgozni önkéntesként, mivel az ottani munkatársakat már régebb óta ismertem. Mindig éreztették velem, hogy szívesen látnak, és mivel nem voltak barátaim, kapcsolataim, ez volt az egyetlen hely, ahol jól tudtam magam érezni, és védett környezetben voltam. Időközben a családommal is rendeződött a viszonyom, mivel látták rajtam a változtatás szándékát. A misszió vezetője később felajánlott egy státuszt az intézményben, ott dolgozom immár négy esztendeje.
Közel hat éve vagyok józan, drogoktól és alkoholtól mentes, és mindig nagy örömömre szolgál, ha csupán ezzel a ténnyel egy kis reményt tudok csepegtetni a hozzám forduló, szenvedő srácoknak. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindig van remény, és mindig lehet változtatni, de – ahogy az én esetem is mutatja, hiszen jómagam is tizenöt évig éltem drogokkal – óriási kitartás szükséges hozzá.”