„A fák is cseppekből épülnek”

Néhány hónappal ezelőtt egy hosszabb cikkben méltattuk pályafutását. A három országosan ismert „nagy díjon” kívül számtalan művészeti és társadalmi elismerésben részesült munkássága folyamán itthon és külföldön. Mit tud erről a legutóbbiról?

– Őszintén szólva nem sokat, az események meglepő gyorsasággal követték egymást. Úgy tudom, Csák Máté építész kezdeményezésére alapították, és a laudáció szerint a kerámia birodalmában megtett életutamat jutalmazták vele.

Egy újabb trófea a vitrinben?

– Szó sem lehet róla! Személyesen is érint, hiszen Németh Aladár huszonnyolc éven keresztül kollégám volt a főiskolán, a későbbi egyetemen. Ennek előtte – habár néhány évfolyammal fölöttem járt – két évig ugyanazt a szakot látogattuk, és a csoportos foglalkozásokon, műhelygyakorlatokon állandóan egymásba botlottunk. Kis létszámú iskola volt, ezért fordulhatott elő, hogy alsósok és felsősök egy műhelyben dolgoztak.

Melyik szakot látogatták?

– A fém-ötvös csoporthoz tartoztunk, amelyet Dózsa Farkas András alapított. Innét nőtt ki később az ipari formatervezés.

Az „iparművészet” és az „ipari formatervezés” kifejezések számomra ég és föld különbséget jelentenek…

– A fém-ötvös szak eleve közel állt az ipari formatervezéshez a szakmai karaktere és a profilja miatt. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak ékszerek és csecsebecsék, de használati tárgyak, díszítő elemek, berendezések praktikus és természetesen esztétikus külsejét kellett megterveznünk.

Németh Aladár korszakalkotó ipari-műszaki formatervező lett, ön átment a porcelán szakra, mégis keramikusnak vallja magát. Miért?

– A porcelán hazudik. Valószerűtlen állapotot tükröz. A kerámia maga föld, ha azzal dolgozom, akkor nem tudok hazudni.

Mégis ön alkotta meg a modernkor Herendjének legismertebb porcelánfiguráit a Karnevál-sorozatban.

– Na, látja! A karnevál is hazudik. Felöltözök királynak – hát király vagyok én? Játék, kedves hazugság, de gyönyörű. Ilyen a porcelán világa.

Ezek szerint álmokat kergetve ment Herendre dolgozni?

– Nem magamtól mentem. Hívtak. Egy felsőoktatási intézmény rektorával akarták dekorálni az igazgatósági tanácsot. Ám én nem vagyok alkalmas díszpintynek. Inkább gatyára vetkőzve a munkapadhoz állok. Herenden meg akartam tanulni, miből áll a porcelángyártói folyamat.

Ez valószínűleg sikerült, mégsem maradt.

– Meguntam az örökös kompromisszumokat, és hogy olyasmiért veszekedjek egy új vezetővel, ami már működik.

Visszatért az agyaghoz, és folytatta a „lázadó keramikus” szerepét?

– Valóban úgy érzem a mai napig, a kerámia alapanyaga önmagában képes több szépséget adni, mint a Gorka–Gádor–Kovács Margit-féle nemzedék mázzal bevont alkotásai. Az ősembernek elég volt a két keze, egy marék agyag, és remekműveket készített. Ez az alapanyag azonos a földdel, s én megpróbálom kicsikarni belőle, mit tenne, ha lenne önálló akarata. Kutatom a földet – az anyaföldet, nem az aszfaltot vagy a macskakövet. Amikor rálépek, a gravitáció következtében ároknyomot hagyok magam után, még akkor is, ha a fejemre állok. Én egyszerűen lehajolok, felveszem ezt az általam eltorzított agyagdarabot, és kiégetem.

Más szóval művészileg absztrahálja élete lényegét.

– Művészet? Nem szeretem használni ezt a szót. Nagyon nehéz megfogalmazni, mi is az tulajdonképpen. Hogy a szakmámon belül mit jelent a kerámia, azt el tudom mondani.

Híres, egyesek szerint hírhedt porladó-samott emberfiguráira gondolva kíváncsi lennék a magyarázatára.

– A kerámia lényege az élet és a halál határkérdése. Ha belegondolunk, a létezés és a pusztulás is egyfajta égés. A kerámiafigurák kiégetésével én felgyorsítom ezt a folyamatot.

Úgy érzem, szinte azonosul az agyaggal. A kerámia kiszabadítja belőle önnek az ősszellemét?

– Sok oldalról lehet megközelíteni ezt a kérdést. A földhöz való viszonyunk összetett és mély. Ha megnézi, a föld maga minden kultúrában nőnemű. A megtermékenyítő energiák, mint a nap, az eső, a szél, kívülről jönnek. A földanya kifejezést mindenhol megfogalmazták. Ezt még a tudománynak sem kellett kitalálnia. Ha porból vagyunk, s oda megyünk vissza, ez nyilvánvaló dolog. Itt találkozik a hit és tudomány.

Hitének titkát elárulta nekem. De hol itt a tudomány?

– Gyermekkoromban a Rába-parton szerettem az iszapban játszani. Amikor megtanultam a kerámia ásványtanát, az alkotóelemek keletkezését, technológus-mérnöki szinten, racionális szemléletből kiindulva álltam a témához, és arról az oldalról próbáltam alkotni. Egy festőművésznek semmi köze a festék összeállításához. Nekem viszont nem mindegy, hogy a kiégetés milyen fokon történik, milyen anyagot használok. Egyáltalán, mi az égés? Mi történik benne?

Úgy érzi, erős hitével és szakmai tudásával jogosan rúgta fel az addigi szabályokat?

– A valóságban az ember következetesen, lépésről lépésre megy végig mindezen. Egyszer csak azt vettem észre, a kerámián belül olyan irányba indultam el, amelyen senki sem követett abban az időben. Felnőtt fejjel visszatértem a Rábához, néztem hogyan rakja vissza az agyagot a levonuló ár. Volt benne valami törvényszerűség. Óhatatlanul is arra gondoltam, a dolgok kezdete a folyadékszerű halmazállapotban keresendő. A folyamatot kell figyelni. A fa is cseppfolyós állapotból épül fel keménnyé és szögletessé.

Amint érzékelem, nyugdíjas éveit sem kívánja egy fotelban pergetni…

– Rengeteg elmaradt dolgom van, elsősorban a jegyzeteimet próbálom könyv formában feldolgozni. Rutin megbízást, tanítást már nem vállalok, csak a nagyon fontos projektek érdekelnek. Például ha megindulna a Hegyvidéken valamiféle kulturális mozgás, szívesen részt vennék benne.

Somogyvári D. György