Serdülőkori krízis - a szülők segíthetnek gyermekeiknek
Mit tehetnek a szülők, ha úgy érzik, nem bírnak kamasz gyermekükkel, és mi megy végbe a tinédzserek fejében, amikor lázadni kezdenek a szabályok ellen? – tette fel a kérdést a Jókai Klubban megtartott előadásán Ranschburg Jenő. A pszichológusa szerint a serdülőkori krízis alapja a megfelelési kényszer, amit csak a szülői elfogadás képes orvosolni.
Minden szülő életében eljön a pillanat, amikor elveszti az „uralmat” gyermeke felett. A többség ezt vereségnek érzi, ezért megpróbál küzdeni ellene, ahelyett, hogy megértené a gyermekében végbemenő egyébként teljesen természetes lelki változásokat. A serdülőkori krízis ugyanis valójában egyet jelent a mindenható szülői hatalom elvesztésével – hívta fel a figyelmet a Jókai Klubban elhangzott előadásán Ranschburg Jenő pszichológus.
Minden embert két ellentétes vágy mozgat: szeretne olyan lenni, mint a többiek, miközben a különbözőségét is igyekszik érvényre juttatni. Feszültség akkor alakul ki, amikor a két vágyból csak az egyiket tudja megvalósítani. A serdülőkor egyik kínja, amikor a gyermek úgy akarja felépíteni önmagát, hogy közben megtartaná szülei és környezete szeretetét is. Ilyenkor a konfliktust rendszerint az okozza, hogy mások szeretetéért cserében vagy lemond arról, amire született, vagy vállalja önmagát, és ezért elveszti a vágyott szeretetet. Ranschburg Jenő meggyőződése szerint a megoldás a szülők kezében van: ha felismerik, mi gyermekük feladata, és segítik ennek megvalósításában, harmonikussá tehetik az egyébként „rázós” serdülőkort.
A folyamat az elvonatkoztatás képességének kialakulásával, tehát rendkívül korán megkezdődik. Amikor a gyermek tízéves kora körül felteszi a döntő kérdést „Ki vagyok én?”, majd elkezd ítéleteket alkotni, gondolkodni arról, milyen a világ, és mi az ő feladata benne, a szülői hatalom rohamosan gyengülni kezd. Ilyenkor aztán menetrendszerűen elhangzik, az „ameddig az én házamban laksz, azt csinálod, amit mondok” intelem, holott ennek éppen az ellenkezője igaz: a gyermek fejében él a szülői felettes én tiltása, amit a serdülő megpróbál saját egójával helyettesíteni. Meg kell érteni, hogy ebben a helyzetben nem a szüleivel, hanem az elméjébe furakodó felettes énnel harcol, ráadásul számára nem a szabadság megszerzése, hanem maga a küzdelem a fontos.
A küzdelem azonban bizonyos feltételek, szabályok megléte esetén kiváltható alkuval. Törekedni kell a tiszta viszonyok biztosítására, nem működik például az egyébként gyakori „igen, de” típusú játszma, ami a serdülő szemszögéből már eleve a megállapodás felrúgásáról szól. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy minden ember azzal a szeretettel viszonyul önmagához, ahogyan a szülei szeretik. Amikor a gyermek többé-kevésbé kisöpri tudatából a felettes ént, ez a fajta szeretet eltűnik. Az űrt rendszerint hamar betöltik az egészséges serdülőkor érzései – ha azonban ez nem történik meg, kialakul a nárcisztikus személyiség.
Az identitáskeresés, a „mindegy, hová csak innen el” időszaka rendszerint 12–17 éves kor között lezajlik. Ezt követi az autonómia korszaka, amikor a felettes én már eltűnt, az individuum megszületett, de egyedül érzi magát. Valamikor a húszas évek elején eljön a pillanat, amikor a fiatalember újra a szülei felé fordul. Ekkor el kell fogadni a kinyújtott kezet, máskülönben az egyén megreked a serdülőkori lelkiállapotában.
Ideális esetben tehát 22-23 éves korban lezárul a krízis, megszületik a döntés jóról és rosszról. Mivel a kialakult életszemlélet gyökeresen már nem változik meg, korántsem mindegy, milyen módon fejeződik be a serdülőkor. Előfordulhat, hogy kimarad a krízis, mégis van döntés, ami azonban nem a gyereké, hanem a szülőké. A korai zárás (foreclosing) eredménye a tehetséges, de harcolni, összpontosítani képtelen, álmodozó és depresszív gyerek.
Ennél is károsabb, ha nincs sem krízis, sem döntés. Ezeknek a fiataloknak nincs kivel megküzdeniük, ezért célok nélkül lézengenek a világban. Bár általában megnyerő személyiségnek tűnnek, valójában a „zöldfülű pszichopata” korképét mutatják. Nem tudnak szeretetet adni és fogadni, nem tanulnak hibáikból, ezért könnyen válnak bűnözővé.
A pszichológus kiemelte: a serdülők tele vannak boldogsággal és bánattal. Az életnek azt a pillanatát élik, amikor még nem dőltek el a nagy kérdések. Éppen ezért különösen fontos a család támogatása, és az, hogy a szülő folyamatosan nyomon kövesse gyermeke fejlődését. Lényeges, hogy a gyermek tisztában legyen ezzel a megkülönböztetett figyelemmel, ami ugyanakkor nem kötheti gúzsba. Ha a szülő képes biztosítani a küzdelem és az alku egyensúlyát, gyermeke szabad és boldog ember lesz.
(em.)