A merülés
Óriási traumát okozhat a családban egy gyermek drogfüggősége, mégis ritkán merünk nyíltan beszélni erről a témáról. Az őszinte párbeszéd elősegítése érdekében szeretnénk ráirányítani olvasóink figyelmét a probléma súlyosságára, tanulságos egyéni sorsokat mutatunk be cikksorozatunkban. Ez alkalommal egy heroinos vallomását idézzük, aki bűnözővé vált, hogy hozzájuthasson napi szeradagjához.
"Tizenhárom éves koromban kezdtem el drogozni, kipróbáltam az akkoriban fellelhető összes legális, vagy tiltott tudatmódosító szert, a koffeintől a heroinig. A heroinnal a hadseregből való leszerelésem után találkoztam először. Akkorra, úgy gondolom, stabilan kialakult a függőségem – az addig használt drogok azonban már nem tudtak semmi újat mutatni. Újdonságra vágytam, még több, jobb, intenzívebb élményre, amiből soha semennyi nem volt elég.
Már fiatalabb koromban is jellemző volt rám, hogy ha beszedtem valamilyen drogot, és pozitív hatása volt rám, akkor kényszeresen dupla adagot vettem magamhoz. Végül addig-addig dupláztam az adagot, hogy időnként a szívverésem is leállt – az életben maradásomat sokszor köszönhettem a környezetemben lévőknek, akik nem vesztették el hidegvérüket, és tudták, mit kell tenni ilyenkor.
Heroinfüggőségem egy idő után nemcsak pszichés tünetekből állt, hanem a szervezetem is megkövetelte a napi adagját, emiatt kénytelen voltam egyre durvább bűncselekményeket elkövetni. Megtanultam például zárakat kinyitni oly módon, hogy azokon semmiféle külsérelmi nyom nem volt látható… Mivel hajnalonként általában már elvonási tünetekkel ébredtem, sokszor megnehezítette a dolgom, hogy elviselhetetlen izom- és vénafájdalmakkal, vacogással, fáradtsággal kellett elindulnom pénzt «csinálni».
Tudvalevő, hogy a heroinfüggő bűnözők nagy része egy idő után magányos farkassá válik, hiszen így nem kell alkalmazkodni másokhoz, a megszerzett zsákmányon, pénzen és anyagon sem kell osztozkodni. Időnként mégis kénytelen voltam összeállni más anyagosokkal, akik nálam jobban értettek a pénzszerzéshez.
Ez több szempontból is előnyös volt, mivel ketten vagy többen találékonyabbak voltunk, kiegészítettük egymást, és nagyobb védelmet éreztünk egymás által. Ráadásul amikor valamelyikünk túladagolta magát, a többiek hidegvérrel tudták kezelni a helyzetet: megtanultuk életben tartani haldokló társunkat a segítség megérkezéséig. Hozzá kell tennem, hogy azok a srácok, akikkel először kipróbáltam a heroint, időközben szinte mind meghaltak – a kezdeti 15-20 fős társaságból már csak egy páran vagyunk életben. Van, aki csak azért maradt meg, mert huzamosabb időre börtönbe került, és ott nehezebb hozzájutni a szerekhez.
Az érdekkapcsolatok persze csak arra irányultak, hogy közösen minél több heroint tudjunk szerezni. A drogos «barátságok» és a közös szerhasználat következménye lehet a hepatitisz vagy a HIV-fertőzés, hiszen jellemző a közös tűhasználat. Mert ha, mondjuk, hárman mentünk el a dealerhez vásárolni, és csak egy tű volt nálunk, nyilván egyikünk sem mondta azt, hogy «bocs, én nem kérek, mert nem akarok megfertőződni».
Kezdetben a drogambulanciákra sem a betegségektől való félelmem miatt jártam, hanem azért, hogy fecskendőkhöz és gyógyszerekhez juthassak, amik erősítették a szervezetemben lévő ópiátok hatását. Ennek következményeként számtalanszor túladagoltam magam, de ebből sem tanultam. Előfordult, hogy három egymást követő napon szállítottak el a mentők, mert leállt a légzésem és a szívműködésem. Közeli ismerőseim halála sem tartott vissza, hogy szenvedélyemnek hódoljak.
Mivel nem voltam igazi bűnöző alkat, ezért számtalanszor lebuktam. Nagyon féltem a börtönbüntetéstől, azzal együtt is, hogy korábban már voltam javítóintézetben. Egy alkalommal a büntetéstől tartva egészen Rómáig menekültem a törvény szigora elől, ahol fél évig kénytelen voltam egy nyomornegyedben, hozzám hasonló, társadalomból kivetett bujdosók között élni. Koldulásból tengődtem, amiből általában fenn tudtam tartani magam, de időnként kénytelen voltam kukákból enni. Végül aztán rájöttem, felesleges a büntetés elől menekülni, úgysem tudok magam elől elbújni. Elhatároztam, hogy hazajövök, és szembenézek a múltammal. Úgy érzem, életem végéig jóvátétellel tartozom a korábban elkövetett bűncselekmények miatt.
Mivel manapság szenvedélybeteg-tanácsadással foglalkozom, rengeteg vitám adódik abból, hogy a hozzám forduló fiatalok úgy gondolják, lehet a drogokat ésszel kezelni, én azonban eddig nem nagyon találkoztam olyan emberrel, akinek ez ment volna. Ha valaki odáig jut, hogy velem szemben ülve a tanácsomat kéri, az bizony általában már arról árulkodik, hogy a szerhasználatnak abba a stádiumába került, amikor komoly beavatkozásra lenne szüksége – csak ezt még nem tudja beismerni magának.”