Hegyvidékről Bikfalvára

Ismerik azt a Rejtő Jenő-, alias P. Howard-mondást, hogy megbeszélték a találkozás idejét és helyét, és mégis találkoztak? Valahogy így jártam, amikor többszöri idő- és helyszínegyeztetés dacára hirtelen huszárvágással mégis betoppant hozzám Várallyay Réka. Sajátos aura lengte körül: a szilárd eltökéltség és a légies nőiesség szimbiózisa. Halk, áttetsző volt, mint egy fátyol, de kőkemény és tántoríthatatlan egyszerre. Néhány napot töltött itt, a szüleinél, a Hegyvidéken.

Hegyvidekrol_BikkfalvaraRéka tősgyökeres XII. kerületi gyerek volt, ide született, itt lakott, itt járt iskolába, itt élt mind a hét testvérével együtt. Még egy tenyérnyi lakása is került – nagylány korában – a Margaréta utcában. Csak később vált belőle valódi budapesti művészettörténész, az ELTE bölcsészkarán. Ma már nem így nevezném. Várallyay Réka évek óta a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Határon Túli Műemlékek Osztályának munkatársaként Erdélyben él, és foglalkozik, pontosabban küzd nemcsak Erdély, hanem az egész Kárpát-medence magyar műemlékeinek megőrzéséért.

– Heten vagyunk testvérek, mint legidősebbre óhatatlanul rám hárult egy bizonyos felelősség, de biztonságérzet is. Belenőttem, -szoktam, hogy sokan vagyunk, nem jelentett gondot a kisebb-nagyobb teendők ellátása. Csodálatos szüleim vannak, édesanyám népművész, édesapám orvos, valami megmagyarázhatatlan szelíd könnyedséggel kezelték a családi életünket. Semmiből nem csináltak nagy horderejű problémát, előbb-utóbb megoldódtak a dolgaink, minden lezajlott a maga természetes medrében. Olyan családi hátteret tudhatok magam mögött, ami egy életen át biztonságot ad.

Miért éppen Erdélyre, és a határon kívüli magyar műemlékekre esett a választása?

– Nem volt családi kötődésem, de az erdélyi hegyeket már tizedikes korom óta jártuk kórusiskolás barátaimmal, tanárainkkal. Az első túránk egy lelkes biológiatanárral a Királykőbe vezetett. Fémvázas hátizsákokkal másztuk meg a hegyet, éjjel érkeztünk Brassóba, egy mező szélén, a szabad ég alatt aludtunk. Virradásig. Egy életre megtanultam: egyszer mindennek vége van. Még a hegyeknek is! Medvével nem találkoztunk, villám nem csapott belénk, épségben hazaértünk öcsémmel együtt. Meghatározó élmény volt. Minden nyáron másutt túráztunk, a Radnai-havasoktól a Retyezátig. A csodás kirándulásokat alapvetően meghatározták a ragadós, emeletes személyvonatok, a lefizethető kalauzok. A Gondviselésbe vetett hitünk ugyanúgy növekedett e nyári kirándulások alatt, mint a helyismeretünk és a bátorságunk. Éreztük, valahogy minden nehézség megoldódik. Eláll az eső, felszáll a köd, vagy jön egy üres rabszállító autó, amibe éppen beférünk, hogy levigyen minket a hegyről… Így kezdődtek erdélyi kalandozásaim.

A Kálnoky-kastély

– Később 1999-ben végzős egyetemistaként vehettem részt egy erdélyi települési értékfelmérő programban. Erdővidék egyházi ingóságait, többségében unitárius és református falvak úrasztali edényeit, terítőit, a templomok bútorzatát kellett összeírnunk, hogy hozzájáruljunk a határon túli magyarlakta települések komplex értékleltárához. Az akkori Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumából Sebestyén József koordinálta a két éve futó programot. A kolozsvári művészettörténész hallgatók írták le az épületeket, mi pedig ELTE művészettörténet szakáról az egyházi kegytárgyakat. Az az ősz az egész életemet meghatározta. Erdővidék az egyik legszebb tájegysége a jelenlegi Kovászna megyének. A történelmi Háromszék és Udvarhelyszék határán áll, az Olt mentén. Bizalmasabb légkör élt akkor Erdélyben a lelkészek segítettek, 18. századi ónedényeket, ezüstkelyheket, úrihímzéses terítőket írhattunk össze. Megnéztük a környék egyéb nevezetességeit is, így jutottunk el egy naplementés kora este a miklósvári kastélyhoz is. A Kálnoky-család kastélya a 17. században épült, jellegzetes erdélyi késő reneszánsz stílusban, bástyákkal, nyitott loggiával, faragott kőkeretekkel, lőrésekkel. A kastély hátsó homlokzataán egy kis reneszánsz zárterkély bontakozott ki az alkonyati fényben. Beleszerettem. Ebből az épületből írtam meg a szakdolgozatomat másfél évvel később. Állandó honvágyam volt Háromszék után, álmomban sem gondoltam, hogy egyszer odaköltözöm. Folytatódtak az értékfelmérések Homoród-mentén, Felső-Háromszéken.

Időközben meghívást kaptam az akkori Országos Műemlékvédelmi Hivatal (ma Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) határon túli magyar emlékekkel foglalkozó osztályára, Káldi Gyula mellé. 1999-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kiterjesztette Nemzeti Örökség Programját a határon túli műemlékek kutatására és felújítására is. Így az elcsatolt területek műemlék-tulajdonosai, szakemberei is pályázhattak épületeik helyreállítására. A pénzügyi lebonyolítást az azóta megszüntetett Teleki László Alapítvány végezte, a szakmai koordinálást az NKÖM és a hivatalunk. Jól működő rendszer jött létre, mely az anyagiakon túl jelentős szakmai és emberi segítséget nyújtott a határon túliak számára. Évente 100-200 millió forintot fordított a Magyar Állam erre a célra – azaz a történelmi Magyarország nemcsak területileg, hanem az értékek minőségét tekintve is jóval jelentősebb hányadára. Festett középkori templomaink, reneszánsz kastélyaink nagy része ezeken a területeken található, hogy egyebeket ne is említsek. E támogatással indulhatott el nagyon sok értékes épület helyreállítása: Erdélyben például a gelencei Szent Imre-templom, amely a Világörökség címre pályázik, a torjai Apor-kúria az egyedülálló, 17. századi virágos reneszánsz falfestményeivel, vagy a mikházai ferences kolostortemplom. Felvidéken az abaújszinai református templom, a borsi Rákóczi-vár, vagy Kárpátalján a huszti református templom – hogy csak néhány jelentősebb munkát említsek. Sajnos a jól működő program és támogatás – a kiemelkedő eredmények ellenére – két éve megszűnt.

„Hogy kerültem Erdélybe?”

– A szakdolgozatom kapcsán foglalkoztam a 17–18. századi háromszéki nemesi építészettel. 2004-ben a Magyar Ösztöndíj Bizottságon keresztül magyar–román állami ösztöndíjat nyertem a háromszéki udvarházak kutatására, Sepsiszentgyörgyre. A romániai anyagi támogatás máig sem érkezett meg. Közben Komor Marcell és Jakab Dezső századfordulós építészek munkásságát is feldolgoztam – ebből egy könyv is született, a Holnap Kiadó Építészet Mesterei sorozatában. Így az idő felét Marosvásárhelyen, a levéltárban töltöttem a Városháza és Kultúrpalota terv- és iratanyagának kutatásával. De ez egy másik történetet… Szabad lelkemnek nagyon jót tett ez a pár hónap mindkét helyszínen. Sajnos a sepsiszentgyörgyi levéltárba az akkori igazgató miatt nem engedtek be – 2004-ben! –, így egész héten a környéket jártam – többnyire stoppal –, felkeresve az udvarházakat, kastélyokat. Hosszú délutánokat töltöttem egy-egy helyszínen, élvezve a tulajdonosok vendégszeretetét, családi történeteit meg azt a varázst, ami Erdély sajátossága…

Hogy s mint ismerte meg Péter Alpárt, a férjét? Miért döntöttek úgy, hogy Erdélyben fognak élni?

– A férjemet ekkor ismertem meg, Sepsiszentgyörgyön. Három évvel később házasodtunk össze, a távkapcsolat nem volt könnyű. Mivel nekem itt Erdélyben rengeteg dolgom volt s van – hivatásomnak érzem az erdélyi örökség megmentését –, én költöztem Sepsiszentgyörgyre, és nem Alpár Budapestre, ami elég bevehetetlennek tűnt egy képzőművész számára. Alpár Temesváron végzett grafikus, bámulatos rajzkészséggel. Több könyv és folyóirat illusztrátora, az erdélyi magyar gyerekek az általa rajzolt ábécéskönyvekből tanulnak olvasni. Emellett a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanára és kortárs képzőművész, számtalan kiállítás szervezője. Lassan kiváló műemlékvédő és restaurátor lesz belőle, ugyanis két és fél éve, egészen különös módon sikerült Bikfalván megvennünk álmaink udvarházát…

Hegyvidekrol_Bikkfalvara2„Az álmaink háza”

– Első találkozásunk után együtt kirándultunk abba a faluba, és bemásztunk egy elhagyott, kőfallal körülvett, csipkebokorral benőtt tornácos udvarház kertjébe – mert nem lakott ott már évek óta senki. Körbefotóztuk a házat, majd leültünk a fűbe, és élveztük a napfényt meg a kissé elvadult kert varázsát. Kinyílt a kertkapu, és megjelent a tulajdonos hölgy. Eléggé meglepődtünk. Gyorsan megmagyaráztuk, hogy semmi rossz szándék, csak a művészettörténészi elhivatottság vezetett át bennünket a kőkerítésen, és megkértük szépen, mutassa meg belülről is a házat… Egy névjegyet is adtam a hölgynek, a romániai mobilszámommal, ha esetleg segítségre lenne szüksége a ház felújításához, jelezze. Eltelt három viharos esztendő. 2007 áprilisában összeházasodtunk Budapesten, majd a nászútról egyenesen Erdélybe mentünk „haza”. Béreltünk egy lakást Sepsiszentgyörgyön azzal az elképzeléssel, hogy hosszú távon úgyis vidéken szeretnénk élni, kertes, régi házban. Pár nap múlva csörgött a romániai mobiltelefonom. Ismeretlen szám volt, felvettem: rekedtes női hang köszöntött: „Jó napot, Réka. Három éve találkoztunk Bikfalván. A segítségét kérem. Eladnánk a házat, megbízható vevőt szeretnénk...” Így kezdődött a „véletlenek” sorozata szeretett kúriánkkal kapcsolatosan. Szintén véletlenül a pénz összejött, és megvehettük. Attól fogva a ház minden alkalommal valami ajándékkal lepett meg bennünket – legyen az külső díszítőfestés a 18. századból, befalazott feliratos tábla, 17. századi kályhacsempe-töredék. A meglepetések a mai napig folytatódnak! Két és fél éve dolgozunk az épület felújításán. Már nincsenek repedések a 70 centi vastag kőfalakon, rendben van a tető, előszedtük az összes 1791-ből való díszítőfestést, helyrehozattuk az 1830-ból való ablakokat és ajtókat, megoldottuk a vízelvezetést, a falubeliek örömére visszaépítettük az egykori kőkerítést a kis lőrésekkel – és sorolhatnám. Mindezt minimális összegből, rengeteg saját munkával… Még sok van hátra, de lassan látjuk a végét! Még nem lakunk kint, de van bioveteményesem, több öreg gyümölcsfánk, csodálatos madárrezervátumunk a patak partján. Mesebeli hely, ahol nagyszerűen lehet majd gyerekeket nevelni. Egyetlen hibája, hogy 750 kilométerre van Budapesttől, és a családom – szüleim, testvéreim – meg a barátaim azért nagyon hiányoznak. Most teljes erővel belevetettem magam a házfelújításba, az erdélyi értékmentésbe – például az egész falura kiterjedő Bikfalva Értékvédő Program kidolgozásába és megvalósításába –, de a jövő hosszú távon még kérdéses a számomra. Budapest vagy Bikfalva? Esetleg mindkettő?

Hegyvidekrol_Bikkfalvara3Bál a műemlékekért

– Fontosnak tartom a helyi fiatalok bevonását az Erdély-megmentésbe, így kirándulásokat, előadásokat szervezünk gimnazistáknak. A helyi kollegákkal közösen örökségvédelmi fórumokat rendeztünk polgármesterek, lelkészek és műemlék-tulajdonosok részére, hogy ne hagyjuk elveszni Erdély még ma meglévő, de gyorsan modernizálódó és elveszőben levő örökségét. A helyi nőszövetségek és nyakas presbiterek sokszor kérnek fel vidéki előadásokra, hogy lelkesítsem őket saját értékeik iránt. Jótékonysági rendezvényeken próbálunk pénz szerezni az erdélyi műemlékekre: 2009 februárjában, a budapesti Balsorsú Műemlékek Bálján – amelyet hagyományosan a munkahelyem szervez – a gidófalvi templom falképeinek feltárására és a zoltáni Czirjék-kúria barokk kapujának helyreállítására szereztük meg a bál bevételét. Egy olyan összefogás bontakozott ki, amely a nehéz anyagi és erkölcsi helyzetben előre mutat. Sajnos Erdély sem fogja megúszni azt a pusztulási fázist, amin Magyarország már részben átment… De van remény arra, hogy a helyes értékrend visszatér, és a mi generációnk már másként tekint az épített és a természeti örökségre, mint a kommunizmusban felnőtt előző generáció. Egyre több fiatal értelmiségi költözik ki falura, lovagol, kertészkedik, egyesületeket alapít és közösségi tevékenységeket vállal falujáért, vidékéért. Úgy gondolom, a világosságot először saját magunkban kell fellobbantani, hogy apró fényként ragyoghassunk a sötétségben. A kis fénylő pontok pedig lassan összeérnek, s egyre nagyobb lánggal égnek.

Járay Mari