Drogfüggőség – ahogy egy szülő látja

Hogy mi nehéz ebben az egészben? Minden! Ami a leginkább gyilkos hatású, az a folytonos bizonytalanság. Az ember semmiben sem lehet biztos már az elejétől kezdve. Eleinte arról sem volt fogalmam, mi, hogyan és mire hat, mivel kell különösen vigyázni. Az egész, úgy ahogy volt, inkább ijesztett és undorított, s valahogy úgy gondoltam, hogy ehhez nekem és a környezetemnek nem lehet köze. Az egy másik univerzum, másféle élőlényekkel.
Aztán a gyerek eléri azt a kort, amikor már nem igazán tudom, mit csinál. Amíg ovis meg kisiskolás volt, minden percéről tudtam, de ez már nem működik egy kiskamasznál. Tudom, hogy összejár a barátaival, még örülök is neki, mert nem jó az, ha egy gyerek egyedül van. Próbálok vele beszélgetni, hogy mi minden történt, milyenek a barátok, miket csinálnak, de nem sokra jutok. Ráhagyom. Persze itt is a bizonytalanság kísért: vajon jól teszem-e, nem kellene-e őt szigorúbban fogni, jobban belelátni az életébe? Végül is úgy döntöttem, hagyom, találja meg a helyét a világban. Ha a szülő túlságosan rátelepszik a gyerekre, elsorvasztja az önállóságát, és én ezt nem akartam. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre többet van távol, alig látom, és fogalmam sincs arról, miket csinál.
Aztán valahogy semmi sem úgy alakult, ahogy számítottam rá. A gyerek egyre furcsább lett, hosszú időkre elmaradt, és akkor már a veszekedés sem használt. Sokszor teljesen indokolatlanul kiborult, fogalmam sem volt, mi lehet vele, mindenesetre az iskolában is ilyesmiket tapasztaltak a tanárok, amellett persze, hogy szinte mindenből rontott, és nehezen tudták a figyelmét felkelteni bármi iránt. Ráadásul az osztálytársaival is egyre nehezebben jött ki.
Hogy mit gondoltam? Hát, hogy ilyenek a kamaszok, meg ez egy nehéz kor, de majd csak túl lesz rajta, mint ahogy én is túlestem ezen... Persze azért nem voltam magamban teljesen biztos, valami homályos rossz érzés állandóan bennem motoszkált.
Aztán véletlenül kitudódott minden. Az történt, hogy pakoltam a szobájában, és véletlenül a fiókban eldugva tablettákat találtam, olyanokat, amiket addig még nem láttam, és hirtelen nem is értettem, mik azok. Végül felhívtam egy orvos ismerőst, és elmondtam neki mindent. Eljött, megnézte a „cuccot”, és felvilágosított róla, hogy mi is ez. Mondanom sem kell, teljesen kikészültem és jó ideig nem is tértem magamhoz. Aztán jött a kérdés: most mit kell csinálni? Fogalmam sem volt róla, hogyan beszélek erről a gyerekkel, de abban biztos voltam, hogy ez elkerülhetetlen, és jobb lenne mihamarabb túlesni rajta. Amellett, hogy megijedtem, borzasztóan dühös lettem rá. Talán ez segített, hogy ne sokat tétovázzak.
Persze megint megpróbált félrevezetni, de akkor már biztos voltam magamban, és nem hagytam, erre ő lett dühös, mert érezte, hogy nem sikerült átvernie. Eleinte próbáltam arról beszélni, hogy tönkreteszi magát, meg hogy ő sokkal értékesebb ennél, de aztán már nem volt mit tenni, úgy döntöttem, bekeményítek. Büntetéseket helyeztem kilátásba, igyekeztem mindenben korlátozni, főleg a pénz és a szabadidő terén.
Mondanom sem kell, ez nem jött be. Elkezdődött a rémálom, amikor már semmiben sem lehettem biztos, fogalmam sem volt, hogy mi igaz, és mi nem. A gyerek állandóan ürügyet talált arra, hogy elmenjen, aztán egy idő után már arra sem vette a fáradtságot, hogy ürügyeket keressen. Miután megvontam minden pénzt, hogy ne legyen miből szórakoznia és anyaghoz jutnia, kezdtek eltünedezni otthonról a dolgok. Sokszor nem találtam a pénzem, pedig tudtam, hogy nem költhettem el, a pénztárcám meg egyre vékonyabb lett. Elkezdtem odafigyelni, de akkor meg kisebb tárgyaknak, főleg az értékesebbeknek kelt lába.
Ez volt az a pont, amikor aztán végképp elegem lett. A gyerekem lop tőlem?! Ezt nem lehet helyrerakni. Mit csináljak, jelentsem fel? Többen is tanácsolták, hogy tegyem ezt, de aztán inkább választás elé állítottam: vagy elmegy kezelésre, vagy kiderül minden, és akkor nem tudni, milyen következmények várhatók. Nagy nehezen belement a kezelésbe, én pedig elkezdtem keresni a megfelelő ellátó helyet.
Hamarosan kiderült, nagyon sokféle ellátás van, és ezekről igazából semmit sem tudok. Aztán „megragadtunk” az egyik orvosnál, aki sokat segített a gyereknek és nekem is. Segített eldönteni, hogyan viszonyuljak a gyerek drogozásához, átvett tőlem valamit ebből az irtózatos teherből, és vele éreztem először hosszú idő óta, hogy nem vagyok rossz anya.
Aztán rajta keresztül megismertem másokat, akik ugyanígy jártak, és akik erőt adtak, hogy túl lehet ezen jutni, nem teljesen reménytelen a helyzet, amibe kerültünk. Lassacskán sikerült is megtalálni a visszautat. De csak nagyon lassan.