Kulturális Örökség Napjai a Hegyvidéken - „Meredek úton a csillagok felé…”

Az angol királyi légierők (RAF) jelszavának szabad fordításaként a címbeli felirat állt sokáig az egykori Ecce homo téren, a fogaskerekű vasút városmajori végállomásán emelt, favázas épület homlokzatán. A második világháború „jóvoltából” az eredeti létesítménynek nyoma sem maradt, az utca embere előtt lezárt szerelőműhelyben is csupán két régi szerelvény őrzi a múltat. A Kulturális Örökség Napjai keretében lehetőségünk nyílt az ereklyék meglátogatására.
A szélesre tárt hangárajtóknál Sebik István, a fogaskerekű vasút művezetője, egyben üzemvezetője fogadta lapunkat. Mögötte, a csarnok mélyén lévő félhomályból „mosolyogtak” ránk az alkalomra csillogóra suvikszolt vonat kocsik. A művezetőről azonnal kiderült, hogy munkája egyben a szíve csücske is. Olyan szeretettel mesélt a „Fogasról”, mint apa a gyermekéről.
Az e sorok írójának gyermekkorából ismert, sárga színű, fapados rendszerű vagon 1928-ban került a vállalathoz, és negyvenöt éven keresztül szolgálta a nagyközönséget. 2003-ban esett át korhű rekonstrukción. A másik kocsi – az igazi csemege – a vasúttársaság eredeti emblémaszínét őrző, zöldre festett nosztalgiaszerelvény. A fehér füstöt eregető „pöfögők” korából maradt hátra, az egyetlen darab, amely szemtanúja volt a hegyi vasút beindításának 1874-ben. A hátsó végén, a tetején korabeli vasutas-egyenruhában ült a fékezőmester. Őt napjainkban, a gyerekek nagy örömére, egy Géza bá’ névre hallgató bábu helyettesíti. Mivel gőzmozdony nem maradt fenn a korszakból, a favázas, nyitott oldalú kocsit ma ünnepi alkalmakkor elektromos vezérlésű, motoros egység után kapcsolják.

Meredek_uton_a_csillagok_fele

Hazánkban, Svájc és Ausztria után Európában harmadikként építették a szakmában „fogaslécsínes nyomvonalként” kategorizált pályát, egy svájci-magyar mérnök, Cathry Szaléz Ferenc irányítása alatt. Tudni kell, hogy a sínpár szélessége megegyezik a szabvány vonatsínek távolságával, ezért még a fogaskerekek nélküli kocsikat sem lehetne „sétálni vinni” a BKV-villamosok útvonalán, mondjuk a Moszkva térre. A szélességük különben is három méter, útközben letarolnának minden jelzőtáblát és oszlopot…
A létesítmény 1874-ben három, egyenként 120 lóerős gőzmozdonnyal kezdte meg a szolgálatot, ami csakis a nyári hónapokban működött. A hegyvidéki építkezések elterjedésével hamarosan teherszállításra is kialakítottak pótkocsikat, amelyekre a megpakolt szekerek lovakkal együtt felfértek. A szerelvények eredetileg csupán a svábhegyi megállóig közlekedtek, csak 1890-ben vitték föl a síneket a mai Széchenyi-hegyi végállomásig. Ezzel a vasút teljes hossza 3,7 km-re nőtt, 327 méteres szintkülönbség megtételével.
A téli üzemet 1910-ben vezették be, beüvegezték és szenes kályhákkal látták el a kocsikat. Amikor belátták, hogy a sílécek szállítása akadályokba ütközik, megmagasították a vagonok belső terét. A pályát 1929-ben villamosították, a gőzüzemű vasút személykocsijait is átalakították, hogy elektromos mozdony mögé kapcsolva továbbra is lehessen azokat használni. Ebből a garnitúrából maradt az utókorra az egyetlen, általunk is meglátogatott „sárga szerelvény”. A fapados szépség 1973-ig szolgált bennünket.
Bár a teherszolgálatot a háború végével megszüntették, 1948-ban a „Fogasnak” még jutott egy érdekes és szokatlan szerep – az épülőfélben lévő Úttörővasút egységeit kellett felszállítania a Széchenyi-hegyre!
Budapest egyesítésének századik évfordulóján (és a közelgő fogaskerekű-centenáriumra való tekintettel) a kormány véglegesen félredobta a vasúti hegyjárat leállításának gondolatát, 1973-ban felújította a síneket, új állomásépületeket húzott fel, és lecserélte a járműparkot. Akkor lett piros a szerelvények színe.
– Főleg a fiatalok és a meglehetősen szépkorúak érdeklődnek leginkább a fogaskerekű múltja és a vonatoknál alkalmazott technikai kérdések iránt – árulta el Sebik István, majd széles mosollyal hozzátette: – Kérdezik, miért is olyan jó itt dolgozni. A válaszom egyszerű. Amikor az ember látja a kirándulók arcán az izgalmat, az örömet, a bicikliseken, a síelőkön és a ródlisokon az elégedettséget, az adja azt a bizonyos pluszt, amit a szolgálat nyújt a magamfajtájának. Ez olyan, mint színházban a taps…

(Somogyvári)