Ma vagy mindig?

Szikora József: Vízben

Hiánypótló – hallani oly gyakran mostanság ezt a már-már közhellyé vált szót, amelyet elcsépelve, legtöbbször indokolatlanul aggatunk kezdeményezésekre, eseményekre és szinte bármire. Tartalmat a szó akkor nyerhet, ha olyankor használjuk, amikor valami rég vártat, például érzést, látványt, tudást kapunk. Amikor a lap főszerkesztője megbízott, hogy írjak Szikora József Vízben című kötetéről, még nem sejtettem, hogy megtalálom, amit oly rég vártam, kerestem, hiányoltam.
Kezembe vettem a kötetet, s mint afféle iparos, azonnal azt néztem, hány oldal, vagyis nagyjából hány óra munkát jelent majd; hm, nem vastag, hamar meglesz, gondoltam elégedetten. Aztán nekikezdtem. Már az első oldalon tudtam, hogy nem átfutni fogom, vagy egy ültőben elolvasni. Azonnal a csemegét éreztem meg benne, azt pedig ízlelgetni kell, s nem azonnal behabzsolni.
A publicisztika, sajnos, kikopó félben lévő műfaj, kevés időt hagy rá az azonnali friss hírek igénye, az információ meg az információ és a mind-mind újabb-frissebb információ… Publicisztikát valószínűleg csak az olvas, aki amúgy is szereti a szépirodalmat. Ez a kötet pedig szépirodalom a javából! Hol másutt olvashatnánk ilyen lírát: „Lassan megmozdult, s vonója alól egyszer csak ömleni kezdtek Bach muzsikájának hangjai. Miközben bal kezének ujjai balett-táncot lejtettek a húrokon, finom jobbjának lendületes mozdulataival a vonót irányította, félig lezárult szemhéja alól talán a húrokat nézte, talán befelé tekintve magában látta a hangfolyam forrását – így fürdette arcát a közönség tekintetének sugarában.” Egy hírben ebből ennyi állna: hegedült. Vagy ez: „A parti sétány fáiról le-lehullik a hirtelen jött, ám szokás szerint gyorsan elvonuló nyári felhőszakadás néhány cseppje. A tó felett nyargalászó szélcsikók lecsillapodnak, a vízre egybefüggő, kékeszöld fátyol terül. A sötétszürke felhők szétrebbennek, helyükön előtűnik a Tihanyi-félsziget sziluettje, az apátság kéttornyú templomával. Lassan elválik a mólótól, s a nyílt víz felé fordul a balatoni hajóépítészet egyik remeke, a Kelén. A parton gondozott ágyásokból nedves szirmú virágok mosolyognak az előbukó Napra. A kövezett part mellé az utóbbi időben kis nádsziget telepedett, annak hajladozó szálai közül épp csak cseperedett vadkacsa-fiókák úsznak elő, követve anyjuk hullámfordait a csillogó vízen.” Milyen más, mintha csak ezt írta volna: elült a vihar.
Az a lenyűgöző a kötetben, hogy időt hagy – sőt, ajándékoz – az olvasónak. Időt arra, hogy észrevegye a szépet, az apróságban az értékeset. Időt arra, hogy felismerje: az új ismeretek, új információk keresése mellett megjár az idő a régi tudás megbecsülésének is. Segít felismerni, hogy az idő nem azért drága, mert kevés van belőle, hanem azért, mert eltékozoljuk. Mindig mindenből a legújabbat, legkorszerűbbet keressük, miközben talán nem is vesszük észre, hogy itt van megint az élmény, a természetes csoda: nyiladozik a természet, lassan legyűri a tavasz a telet. Pedig a tavasszal még kegyesen is bánunk…
Számomra a Vízben is azt a kérdést firtatja, meg tudunk-e tanulni úgy lépést tartani a világgal, hogy felismerjük: a mindenségnek nem követői, hanem részei vagyunk. Összhangba tudjuk-e hozni a mát és holnapot a mindig-gel? Ahogy a Madarakról és másról című írásban is olvasható: „De mit tesz a hivatásos, a profi madarász? […] fölkerekedik bizony ő is, el is megy, ha kell, jó messzire, de nem azért, vagy legalábbis nem csak azért, hogy ritka madarat lásson. […] Tanúja legyen olyasminek, amit hallhatott, láthatott az ezer, kétezer, de akár tízezer évvel ezelőtti madármegfigyelő is, hiszen akkor is ugyanúgy, ugyanakkor szálltak a vadludak, s ugyanúgy kereste élelmét a fagyott fatörzsön mindig egymás közelében maradó, hűséges csuszkapár. Elmegy, de nem a különlegességért, nem a soha vissza nem térő ritkaságért, hanem azért, ami mindig ugyanúgy volt, ami mindig ugyanúgy visszatér, ami közös, összekapcsoló élménye minden kor emberének, ősidőktől a mai napig.”
Ezt a rég elfeledett evidenciát adta vissza nekem Szikora József kötete. De biztos vagyok abban, ahányan elolvassák, mind-mind mást kapnak ajándékba. Előre is köszönet érte, minden leendő olvasó nevében.

AI