Az_arany_haztol_harom_olimpiai_bajnoki_cimig2

Az „arany háztól” három olimpiai bajnoki címig

Azt szokták mondani, hogy a vívás az egyik legkifinomultabb, tökéletes testi és szellemi felkészültséget igénylő sportág. Talán ez az oka annak, hogy a vívók szinte kivétel nélkül kiemelkedő eredményeket érnek el a civil életben is. Sikeres életutat mondhat magáénak az évtizedek óta a Hegyvidéken élő háromszoros olimpiai bajnok, dr. Fenyvesi Csaba is, akivel születésnapja alkalmából beszélgettünk.

A közkeletű vélekedés szerint sportolónak születni kell. Önnel kapcsolatban is el lehet ezt mondani?

– Ha egyáltalán létezik, akkor bizonyosan megvan bennem a „sportolói gén”, azonban ez talán nem lett volna elég, ha a történelem szeszélye folytán gyerekként nem kerülök a Ráday utcába. Az történt ugyanis, hogy miután elvették az otthonunkat, az ötvenes években ott kaptunk egy másik lakást, méghozzá abban a bérházban, amelyet később „arany házként” emlegettek. Okkal, hiszen olyan későbbi hírességek gyerekeskedtek az ódon falak között, mint a Kamuti testvérek, Pálinkás András focikapus, Baka István válogatott evezős, vagy éppen Gulácsi Ferenc vívó. Ők voltak azok, akik megfertőzték egymást, így engem is a sport szeretetével. Aztán elkerültem Debrecenbe, a református kollégiumba, ahol mindenféle sportot űzni lehetett, nekem viszont még mindig a vívás tetszett a legjobban, talán azért, mert otthon Kamutiék is vívtak. Az első házi versenyemet rögtön megnyertem, így aztán hiába próbáltam ki az atlétikát és a kézilabdát, végül mégis vívó maradtam.

Nemcsak a sportághoz, hanem klubjain keresztül a vasúthoz is egy életen át hű maradt. Miért éppen a BVSC-t választotta?

– A válasz roppant egyszerű! Debrecenben az ottani vasutas sportklub tagja voltam, így természetesen Budapestre visszatérve szintén a vasút csapatába igazoltam. Pedig sokan csábítottak, én azonban hű maradtam az alapítóhoz, dr. Bay Bélához, akit második apámnak tekintettem. Így lettem a BVSC vívója, később pedig a szakosztály vezetője, majd elnöke.

Aktív korában milyen erőt képviselt a BVSC a magyar vívóéletben?

– Csupa nagyszerű mester dolgozott a szakosztálynál, a már említett Bay Béla sokáig szövetségi kapitány is volt, a keze alatt több mint száz olimpikon és világbajnoki résztvevő fordult meg. De említhetném Hatz Ottót, Váry Attilát vagy Duronelli Róbertet – csupa zseniális edző. Ha a számok nyelvén kellene jellemezni a BVSC akkori vívószakosztályát, elég annyit mondani, hogy 1972-ben Münchenben az olimpián több érmet nyertünk, mint a többi csapattag együttvéve.

München volt a csúcspont, azonban önnek már az azt megelőző olimpián is kijött a lépés, hiszen Mexikóvárosban, alig kétévnyi válogatottsággal a háta mögött, tagja lehetett az aranyat szerző párbajtőrcsapatnak. Minek köszönhető ez a gyors karrier?

– Magam sem tudom, főleg azok után, hogy 1966-ban a vívóberkekben még csak legyintettek, ha a nevemet hallották. Aztán a következő évben mégis bekerültem a tőr- és a párbajtőr-válogatottba. Kijutottam a vb-re is, ahol párbajtőr egyéniben döntős voltam, a csapattal pedig harmadik lettem. Mexikóban valóban majdnem minden sikerült, bár egyéniben még nem állhattam dobogóra, a csapatban megszerzett olimpiai aranyérem mindenért kárpótolt.

Az_arany_haztol_harom_olimpiai_bajnoki_cimig1Legnagyobb sikereit párbajtőrben érte el, ugyanakkor említette, hogy tőrben is válogatott volt. Mi a különbség a két fegyvernem között?

– A tőr tulajdonképpen a párbajtőr gyakorlófegyvere, ennek megfelelően sokkal kötöttebbek a szabályai. Míg a párbajtőrnél a lámpa egyértelműen jelzi a találatot, a tőr esetében a bírók döntenek a találatról, amiben mindig ott a tévedés lehetősége. 1972-ben ezért nem lett olimpiai bajnok Kamuti Jenő, aki a döntőben egy lengyellel szemben bírói döntéssel maradt alul. A banketten aztán a pontot a lengyelnek ítélő olasz bíró – egyébként Kamuti barátja volt – bevallotta a tévedését. Ez a szubjektivitás az egyik ok, amiért jobban szerettem a párbajtőrt, a másik az, hogy a tőr nekem túl kötött, kevesebb benne az improvizációs lehetőség. Ennek ellenére azt vallom, hogy jó párbajtőröző csak az lehet aki a tőrt is rendesen megtanulja – erre nevelem a fiamat is, aki több kanyar után, úgy tűnik, a nyomomba lép, és vívó lesz.

Esélyesként érkezett Münchenbe, azonban a terrorizmus majdnem felülírta a várakozásokat. Hogyan élte meg az izraeli sportolók ellen elkövetett támadást?

– Csúcsformában voltam, könnyedén túljutottam az elődöntőn. Aznap este történt a tragédia, a balszerencsés túszmentésben az összes foglyul ejtett izraeli sportoló meghalt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egész éjszaka tárgyalt, úgy tűnt lefújják a játékokat, aztán egynapos csúszással mégis folytatták a versenyt. A kényszerű várakozás és a szörnyű események ellenére nem estem ki a ritmusból, négy csörtében csak két találatot kaptam, és megnyertem az olimpiát. Ez volt Magyarország kilencvenkilencedik ötkarikás aranya, a századik Hegedűs Csaba nevéhez fűződik, a százegyedik pedig a párbajtőrcsapaté, amelynek én is a tagja voltam.

Mikor hagyta abba az aktív sportolást?

– Nem abbahagytam, hanem abbahagyatták! A csonka moszkvai olimpiáról azt mertem mondani, hogy nem több egyszerű szpartakiádnál, ezért kiraktak a csapatból. Pedig reális esélyem volt az aranyra, néhány hónappal előbb Londonban megnyertem a Martini Kupát, két évvel korábban csapatban világbajnoki címet szereztem. A kijelentésem azonban akkoriban főbenjáró bűnnek számított, így nem utazhattam. Több világversenyen már nem szerepeltem, végül százharmincöt válogatottsággal a hátam mögött tettem le a fegyvert.

És lett önből sikeres orvos. Miért ezt a pályát választotta?

– Akkortájt a debreceni református kollégiumban csupa tudós ember tanított, többségüket ötvenhatos tevékenységük miatt az egyetemről „száműzték” a középiskolába. A biológiatanárom is egyetemi professzor volt, ő szerettette meg velem a tantárgyat és azon keresztül az orvoslást. Bár az utolsó évet már a budapesti Eötvös gimnáziumban fejeztem be, mégis a debreceni kollégiumot tartom az igazi alma materemnek. Az első felvételim nem sikerült, így elmentem betanított köszörűgépmunkásnak, nehogy eltunyuljak, másodszorra aztán bejutottam az orvosira. Sebésznek tanultam, de a korboncnoki, valamint a plasztikai és égési sebészeti szakvizsgát is letettem. Utóbbira azért volt szükség, mert részt vettem az égési sérülések kezelésére alkalmas Irix gyógyszerré minősítésében. Orvosként is hű maradtam a vasúthoz, hiszen pályám javarészét a MÁV Kórházban töltöttem, ahonnan főorvosként mentem nyugdíjba. Bár számtalanszor hívtak külföldre, a „nagy lehetőség” soha nem jutott el a tudatomig, mindig úgy éreztem, hogy nekem itthon kell maradni. Közben azért bekapcsolódtam egy amerikai rákkutató intézet munkájába is.

Nyugdíjasként sem szakadt el a sportágtól. Milyen feladatokat lát el jelenleg?

– A BVSC vívószakosztályának az elnöke, MOB-tag vagyok, és tanácsadói teendőket látok el Szekeres Pál sportért felelős helyettes államtitkár mellett, így segítem a vívósportot és az ifjú tehetségeket. Azt vallom, hogy a legfontosabb az egészséges életmód és a mozgás szeretetének kialakítása a gyerekekben. Örömmel látom, hogy az új országos sportkoncepció is ezt célozza meg, így remény van arra, hogy egy egészségesebb, sportosabb generáció nőjön fel. Ha ez sikerül, a magyar versenysport is újra ott lehet a világ legjobbjai között.

Em.