Magyar_sarkany_tarol_Kinaban

Magyar sárkány tarol Kínában

„…végre megjött a nyelvvizsga oklevél, és ha már ott voltam, megcímeztem a borítékot, amiben majd elküldik utánam Magyarországra a múlt heti, második vizsgám eredményét. Lementem a bringámhoz, és alaposabban megnéztem az oklevelemet. Erre egy munkásember, aki a hátam mögött állt és olvasta a papíromat, megkérdezte, mi az, hogy »Magyarország«. Elmagyaráztam neki, hogy ez az én országom neve, de ő soha nem hallott róla” – írja a Kínában töltött gimnazista évéről szóló könyvében a hegyvidéki Horváth Levente, aki nemcsak azt tudja, hol van Kína, de még sok egyebet is.

Miért éppen Kína? Mi az, ami egy magyar kamaszt éppen ebbe a távol-keleti országba vonzott?

– A szüleimnek köszönhetem az egészet. Eredetileg a bátyám kedvéért nézték át a külföldi ösztöndíj-lehetőségeket, és amikor találtak jó párat, megkérdezték, nincs-e kedvem valamelyikhez.

Eszerint volt…

– A világ két nagyon távoli pontjára kerültünk, a bátyám Argentínába ment, én pedig Kínába, egy évig jártam ott gimnáziumba – aztán hazajöttem, és befejeztem itthon a gimnáziumot, letettem az érettségit.

Melyik iskola tanárai büszkék most a távolba szakadt diákjukra?

– A Németvölgyi úti „Mackósé”. Oviba és általános iskolába is oda jártam, sőt, az első kínai élményemet is ott szereztem, hiszen az iskolában kung fu-edzésekre is jártam.

Hogyan képzeljük el az első időszakot? Kikerül Kínába egy magyar fiú, a nyelvet, az embereket nem ismeri, helyismerete sincs… Nagy elszántság és önállóság kellett ehhez.

– Akkor tizenhét éves voltam, és az országot addig tényleg csak filmen láttam. Az alapítvány, amelyik az ösztöndíjat biztosította, megszervezte a hatmilliós Nanjingban, hogy melyik családnál szállásoljanak el, melyik iskolába járjak, vagyis mindent. Három-három hónapot laktam egy-egy családnál, mindegyik jómódú, amolyan kínai elithez tartozó volt, az egyik családfő például bankvezér, a másik minisztériumi vezető; de ami ennél fontosabb: mindegyik családnak volt egy velem egykorú fia, aki a „kínai testvérem” volt ez idő alatt. Egyébként úgy is bántak velem, nemcsak gondoskodtak rólam, de rengeteg nevezetes helyre elvittek, szinte mindent megmutattak, ami ennyi időbe belefért. A családokban, ha nem is mindenki, de a fiúk beszéltek angolul, így kezdetben ez volt a kommunikációs nyelvünk. Ám mivel állandóan köztük voltam, és az iskolában is csak ezt tanultam, hamar elsajátítottam egy bizonyos szinten a kínai nyelvet.

Az iskola kifejezetten külföldieket oktatott?

– Nem. A háromezer fős középiskolában ketten voltunk külföldiek, egy olasz lány és én, ezért nekünk külön tartották a nyelvórákat, a többi órán a kínai diákokkal egy osztályban tanultunk.

– Ha jól tudom, a kínai állam gálánsan honorálta az egy év alatt megszerezett középfokú nyelvvizsgát.

– Igen, elnyertem a Kínai Népköztársaság tanulmányi ösztöndíját, így kerülhettem ki egy évre a shanghaji Fudan egyetemre, ahol szintén csak a nyelvet tanultam tovább. Mindenképpen ott akartam folytatni, ezért felvételiztem a turizmusmenedzsment szakra, sikeresen – matekból, angolból, kínai nyelvből és országismeretből kellett kínaiul készülnöm –, így negyedik éve tanulok az egyetemen, jövőre végzek.

A Kínában eddig eltöltött öt esztendő alatt milyennek tűntek az emberek? Mi az, ami eltérő, mint itthon?

– Teljesen más a felfogásuk, a tanuláshoz, a munkához való viszonyuk. Emlékszem, amikor hat éve először kimentem, mindenki lesajnált, hogy épp oda készülök. Most azonban, hogy a gazdaságuk ennyire erős, egyre többen gratulálnak. De visszatérve a kérdésre: egymás közt a kínai emberek olyanok, mint itthon mi, a különbség az, hogy ott rettenetesen hajtanak. A diákok a továbbtanulási esélyekért különórákra járnak, éjszakákat tanulnak át, szinte semmi lazítást nem engednek meg maguknak, még hétvégén sem. Ezért eddig csak párszor sikerült rávennem néhány fiút, hogy menjünk el focizni.

Diploma után hogyan tovább?

– Több lehetőség is megnyílt előttem, de még nem döntöttem el, itthon szeretnék-e dolgozni, vagy Kínában, ezért erről többet most nem tudok mondani.

Akkor ezt ne firtassuk. Arról a versenyről azonban szeretnénk többet hallani, aminek augusztus végén fejeződik be a kéthetes döntője!

– A Kínában tanuló külföldi diákoknak szervezték a több lépcsőből álló versenyt. Az első fordulóban huszonnégy város – a mi fogalmaink szerint gigantikus méretű, akár negyvenezres – egyetemeiről három-öt fő jutott tovább a pekingi döntőbe. A nyelvtudáson kívül arról is számot adtunk, mit tudunk az országról, és saját produkcióval is készülni kellett. Én azt a könyvemet vittem, amelyet a gimnáziumi egy évemről írtam (Horváth Levente: A magyar sárkány – Egy év Kínában gimnazistaként, 2008 – a szerk.), hiszen az Magyarországon mutatja be Kínát, rövid harcművészeti bemutatót tartottam, részletet énekeltem egy pekingi operaműből, táncoltam, majd sanghaji dialektusban elénekeltem egy kínai gyermekdalt.

Ha már dialektus: azt mondják, rengeteg eltérő nyelvjárása van az országnak. Van közös irodalmi nyelv, mint például a németben a Hochdeutsch?

– Igen, a mandarin nyelv, az oktatás is mandarinul folyik, a nyelvvizsgát is ebből tettem le. A dialektust csak otthon használják az emberek.

A döntőre mivel kell készülni?

– Hungarikumokat fogok bemutatni, olyan tárgyakat, amiket naponta használnak, de nem tudják, hogy tőlünk, magyaroktól ered: például golyóstollat, gyufát, Rubik-kockát; ezenkívül szaxofonon eljátszom egy kínai szerelmes dalt.

Mi a verseny fődíja?

– A központi tévé adását a versenyről több száz millióan nézik majd Kínában. A győztes tévés műsorvezetői szerződést kap – de számomra már a döntőbe jutás is győzelem, főleg ilyen hatalmas mezőnyből.

Antal Ildikó