Elkötelezettség, biztos háttér, hivatásszeretet

Pro Urbe Budapest díj – a leírás szerint – a főváros érdekében végzett kiemelkedő eredményességű, maradandó értékű, megbecsülést kiváltó tevékenységért adományozható. Ez a legmagasabb kitüntetés, amit a fővárosi közgyűlés közösségeknek és magánszemélyeknek is adhat. Beszélgetésünk egy nappal megelőzi a díjátadást. Tudja, hogy miért kapja az elismerést?

– Abból kiindulva, hogy hol és mi mindent csináltam, tettem eddig, nyilvánvalóan jobban a figyelem középpontjába kerültem, mint más kollégáim, és ebben a szerencsének is komoly szerepe van. Az iskolát körülvevő pozitív, oktatást támogató értelmiségi környezet komoly segítséget jelent az eredményes iskolavezetésben és az iskolán kívüli, hatékony szakmai munkában. Több alkalommal megtapasztaltam, amikor közéleti ügyekben érdeklődtem, vagy felszólaltam, hogy más fogadtatásban részesültem, mint például egy kevésbé frekventált, átlagos iskola igazgatója. A Gimnáziumok Országos Szövetségének elnöke vagyok 2004 óta, e szerepemben is elég sokszor megnyilatkoztam, emellett több olyan szakmai testület, bizottság munkájában vettem, veszek részt, amely hozzájárul az oktatásügy fejlesztéséhez. A Köznevelési Tanács alelnökeként a hazai terepen túl nemzetközi munkákban is szerepet vállaltam.

Mindez azért azt is mutatja, hogy nem csupán szerencse kell egy kitüntetéshez. Még nem vádolták azzal, hogy halmozza az állásokat? Ilyen „ítéletek” ma könnyen megszületnek…

– Az iskolán kívüli tisztségeim túlnyomó többségét társadalmi munkában végzem, ezért indokolatlan lenne ez a vélemény. Egyébként mostanra eljutottam odáig, hogy nem kell eleget tennem minden felkérésnek, több tisztséget vissza is adtam már. Régebben ezt nem mertem volna, úgy éreztem, a felkéréssel járó megtiszteltetés fontosabb az időbeosztásomnál. A sok elfoglaltság azonban annyira összetorlódott, hogy kezdtek egymás rovására menni. Mindabban, amit teszek, két biztos hátterem van, egyiket sem hagyhatom cserben azzal, hogy szétaprózom magam.

Feltételezem, a család az egyik…

– Igen, mindenképpen! Van egy csodálatos feleségem és négy nagyszerű gyermekünk. Ők a legfontosabbak az életemben, ők biztosítják számomra a legerősebb hátteret. A másik pedig az iskola: nagyon jó munkahely nagyon jó közösséggel. Mindez együtt segít abban, hogy becsülettel és kellő energiával végezhessem a pluszfeladatokat. Senkinek sem szeretnék csalódást okozni.

Ez az első munkahelye?

– Nem, Cinkotán, a Szerb Antal Gimnáziumban kezdtem tanítani, friss diplomás magyar–latin szakos tanárként ott volt akkor álláslehetőség számomra. A napi többórás utazás azonban nagyon sok időmet elvitte, így nem sokkal az után, hogy felépült a Városmajori Gimnázium, elküldtem ide a jelentkezésem, és az akkori igazgató, Kálmán Gyula fel is vett. Korszerű nevelési koncepcióját az első pillanattól meggyőződéssel követem. Amikor betegsége miatt nem pályázott újra az igazgatói posztért, mindenképpen azt szerette volna, ha nem külső ember veszi át a munkáját, mert félő volt, hogy a könnyebbség kedvéért a másutt rutinná vált gyakorlatot hozná magával. Ezért házon belül keresett valakit, aki folytatja álma megvalósítását, a „sokszínű iskola” kiépítését.

Mit jelent ez pontosan?

– Főleg azt, hogy a gimnáziumi időszak még a kapuk nyitogatásának, s ne az eldöntött tagozódásnak az időszaka legyen! Kálmán Gyula igazi iskolaalapító egyéniség volt, én pedig igyekeztem becsületesen megfelelni az elvárásoknak, és folytatni a munkáját. Olyan értékes előd volt ő, akihez nem is hasonlítanám magamat, inkább úgy gondolom, hagyományőrző tanítványa vagyok. Az igazgatóvá választásom óta eltelt négy ciklusban az ő elképzeléseinek továbbgondolására, korszerűsítésére is lehetőségem volt. Mindez együtt nagyon jó terepnek bizonyult, kiváló felkészülési lehetőség számomra a vezetői feladatokra, zömében hozzám hasonló korú tantestülettel, jó közösséggel. Persze, a gyerekek nevelésében is eredményt hozott.

Szavait igazolják azok a kezdeményezések és programok, amelyek az iskola diákjaihoz fűződnek, és amelyekről lapunk is többször beszámolt már, legutóbb például a Befogadó Művészeti Fesztiválról.

– A gyerekek elvárják, hogy a pedagógusok mutassanak fel számukra értékes lehetőséget, amihez, ha tetszik, csatlakoznak. Tavaly tanári kezdeményezésre megszerveztük a tolerancianapot, amikor a diákok közelről láthatták, mit is jelent a hátrányos helyzet, az etnikai megkülönböztetés, a fogyatékosság. Ennek célja az volt, hogy mindezekre ne úgy tekintsenek, mint független, tőlük távol eső dolgokra, hanem értsék meg, hogy ezekkel mindenkinek tudnia kell bánni, az élet részeként látni. Az elesettséggel és gyengeséggel való foglalkozásban a szereteten és az odafigyelésen túl is olyan tartalom rejlik, ami megtermékenyítő hatású volt a fiatalokra. Annyira, hogy úgy érezték, ki kell fejezniük a bennük lévő empátiát. Ezért a legminimálisabb tanári segítséggel – és szülői hozzájárulással – megszervezték az említett fesztivált, amely aztán valóban megtöltötte a falakat.

És a szíveket…

– Igen! Látja mindenki, milyen világban élünk, mennyi keserűség és panasz vesz körül bennünket. Ehhez képest ilyen rendezvénynek lehetett otthona az iskola. Persze, ez azért is történhetett így, mert sok értelmes és jó szándékú gyerek tanul ebben a gimnáziumban. Ezért az első kérdésre visszautalva: az elismerésem hátterében feltétlenül benne van, hogy ilyen közegből léphettem a világba. Olyan iskolából, amelyre büszke vagyok. Ezért érzek hálát, s ezért mondom, hogy én nem végrehajtója, inkább csak képviselője vagyok egy általam nagyra tartott teljesítménynek. Ezért érzem a kitüntetést közösségünk elismerésének.

Antal Ildikó