Meses_podiumbeszelgetes

Mesés pódiumbeszélgetés

Bukovinai székely népmesékkel gazdagította a Hölgy Kaszinó novemberi rendezvényét Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas előadóművész, mese- és népdalgyűjtő, aki azt is elárulta: világ életében a bukovinai székelyek érdekelték a legjobban.

A bukovinai székelyeket 1941 májusában telepítették Bácskába, így Kóka Rozália a vajdasági Bajmokon látta meg a napvilágot 1943-ban. Édesapja bukovinai székely származású, édesanyja bácskai magyar. Szüleivel csakhamar menekülni kényszerült a Vajdaságból, 1944 óta él Magyarországon.

A mesék világa, mint a legtöbb kisgyereket, hamar rabul ejtette, és a faluban élő idős bácsinak köszönhetően – aki azzal szórakoztatta a gondjaira bízott gyerekeket, hogy a körtefa alatt ülve meséket mondott, amíg a szülők a földeken dolgoztak – később sem szakadt el ettől. Már fiatalon elkezdett meséket és népdalokat gyűjteni, miközben népdalkört és néptánccsoportot is alapított. A Tolna megyei kis faluból 1962-ben költözött szüleivel – és számos bukovinai székellyel – Érdre. Eddigi pályája során mesekönyveket is írt, gyűjtéseiből előadóesteket, meseműsorokat szerkesztett, művészete elismeréséül számos kitüntetésben részesült.
„Nagyon megfogtak a nekünk sokat mesélő szomszéd bácsi történetei – mondta Kóka Rozália Kondor Katalinnak a Barabás Villa Hölgy Kaszinó-sorozatának novemberi beszélgetésén. – Így alighogy megtanultam olvasni, pillanatok alatt végigfaltam a kis falusi iskolánk könyvtárának összes mesekönyvét, s nyolcadikos koromtól gyűjtöttem is a népdalokat és a meséket. Alig voltam tizenkilenc éves, amikor egy néprajzi gyűjtőpályázaton második helyezést értem el a népmesegyűjteményemmel. Aztán tanítónő lettem; olyan korban, amikor kevés volt a szakképzett tanító, így bármilyen tárgy oktatására beoszthattak minket. Amikor például matematikát kellett tanítanom, legalább annyira szenvedtem, mint a gyerekek, ezért azzal buzdítottam őket, hogy ha időben befejeznek minden feladatot, elmondok egy mesét az óra végén. Hatásos volt, szorgalmasan dolgoztak az ötperces kis történetért. És ez engem is tovább ösztönzött arra, hogy gyűjtsem a meséket.”
Érezte-e magában az első pillanatban azt a tulajdonságot – hangzott a kérdés –, ami ahhoz kell, hogy megnyíljanak az emberek?

„Eszembe sem jutott, hogy nem nyílnak meg – válaszolta nevetve a mesemondó. – Először a tolnai, baranyai falvakat jártam, utána Erdélybe, a bukovinai székelyekhez is eljutottam. Moldvába 1969-ben mentem el, mondhatom, viszontagságos út révén. A mai napig emlékszem név szerint is, hogy melyik mesének a vázát kitől és hol hallottam. Ezeket aztán már én csiszolgattam, toldozgattam, alakítgattam tovább. Ilona nénit például sosem felejtem el, tőle szinte búcsúzóul, élete végén kaptam meg azt a mesét, aminek én az Egy asszony két vétkecskéje címet adtam. Ilona nénivel egyébként hosszú-hosszú éveken, évtizedeken át jó barátságban voltam, gyönyörű helyeket jártunk be együtt meséket gyűjtve. Nagyon sokat segített nekem, és egyszer azt kérte tőlem, hogy köszönetképpen tanítsam meg arra, hogyan kell leírni a nevét. Több száz mesét, népdalt, imádságot tudott ez az írástudatlansága ellenére nagy tudású ember.”
Az asszonysorsokról írt sorozat merőben eltér a mesegyűjtésektől – említette meg Kondor Katalin a különféle interjúkat. „Valóban más, és ennek köszönhetem, hogy megszabadultam attól a csőlátásomtól, ami addig fel sem tűnt – vallotta be Kóka Rozália. – Engem, nyilván a származásom miatt, kezdettől fogva kizárólag a bukovinai székelyek, rajtuk kívül pedig csakis a moldvai csángók érdekeltek, csak az általuk képviselt érték létezett számomra. Aztán amikor különböző szituációkban különböző asszonyokkal beszélgettem, az ő sorsukat megismerve tudtam megérteni, felmérni azt, hogy más népcsoportok is megszenvedték ugyanazokat a fájdalmakat, mint mi, és például a kitelepítések másokban is kitörölhetetlen nyomokat hagytak. Ezekkel az interjúkkal én is teljesebbnek érzem a munkásságomat.”

A. I.