Sandor_Gyorgy

Sándor György: „A magammal való szembenézés időszaka”

Talán nem kizárólag az én első emlékem Sándor Györgyről az a televíziós műsor, amelyben egy Burda-szabásrajzzal a kezében állította meg a járókelőket, mondván, „el vagyok tévedve” – és a megkérdezettek zöme segítőkészen útba is igazította a szaggatott és vastag vonalak mentén, talán épp a karlyukkivágásnál, hogy merre is menjen. Utánozhatatlan ötlet volt, mint ahogyan utánozhatatlan Sándor György humora is, ami egyszerre váltja ki a hallgatóból a nevetést és a „hát igen” hümmögést. Most azonban nem azért találkoztunk, hogy vicces helyzeteket idézzünk fel, hanem arról kérdeztük a Hegyvidéken lakó, Kossuth-díjas humoralistát, mit jelent számára az ünnep.

Szereti a karácsonyt?

– Igen.

Miért?

– Először két tagadással kezdenék. Két dolgot nem szeretek, a kereskedelmi karácsonyt és az úgynevezett kultúr-kereszténység karácsonyát.

Az elsőt értem, de a második mit jelent?

– Azt, hogy a karácsony legszentebb szellemének, lelkületének ellentmondanak azok az idők folyamán rárakodó külsőségek, amiknek lassan jobban „hisznek”, mint annak az egyedülállóan páratlan ténynek és lehetőségnek, hogy ami 2011 évvel ezelőtt végre valahára, várva vártan megszületett, az évről évre bennünk és velünk újból és újból újjászülethet! Azt hiszem, épp tavaly karácsonykor idézte a káplánunk, Mékli Attila a Farkasréti Mindenszentek Templomban Jelenits Istvánt, aki azt mondta, hogy talán nem így történt – istállóban, pásztorokkal, háromkirályokkal, arannyal, tömjénnel és mirhával. Vagyis a krisztusi születés talán nem így történt, de ez történt.

Az ön számára mi történt? Önnek mi az ünnep?

– Számomra nemcsak az adventi időben való várakozás komolyan vételét jelenti az ünnep, hanem mindenekelőtt a magammal való szembenézést, egyfajta nagyon őszinte önvizsgálatot, hogy azután másfelé is tudjak fordulni, és a másik is bizalommal lehessen hozzám. És akkor már, ha ketten-hárman együtt vagyunk, az Ő nevében, akkor már Ő is köztünk van – ahogy a Bibliában is olvassuk. Két nagy színészünk szavai is eszembe jutnak ezzel kapcsolatban. Latinovits Zoltán az élete vége felé fakadt ki így: „Nem érdekel engem már semmi, ember akarok lenni, és nem hagynak.” Mensáros László üzenete pedig máig, holnaputánig megszívlelendő: „Amíg az egyes emberben nem születik meg a rend, ne kívánjuk azt szélesebb társadalmi értelemben se.”

Miközben a gondolatainkat, érzéseinket rendezgetjük, a legtöbbünkben talán feltörnek régi karácsonyok, gyerekkori ünnepek emlékei. Számomra a szentestének mindig van egy olyan pillanata, még ha szeretteim körülöttem vannak is, amikor azok hiánya tölti meg a szobát, akik már régen nem gyújtanak gyertyát a fenyőfán. Az ilyenkor beálló csend nagyon hangos tud lenni…

– Nézze, én 1966-ban házasodtam, december 24-én délben. Negyvenegy évig éltem azzal a társammal, a feleségemmel, aki eljuttatott a hit kegyelméhez. Ateista, kommunista családban nőttem fel, csonka családban. Én is elveszítettem az édesapámat, akit a negyedik születésnapomon láttam utoljára, mert a munka szolgálatra kötelezte… 2007-ben elveszítettem a feleségemet. Azóta új párom lett, aki szépen tiszteli és ápolja azt az emlék kiváltotta érzést, ami ilyenkor elfog engem. Mi is, édesanyámmal, megünnepeltük a karácsonyt, és szépek, meghittek voltak ezek az ünnepek, de így, utólag már érzékelem, hogy a szakralitás hiányával csak amolyan egydimenziósak.

Mit tervez, idén hogyan tölti a karácsonyt?

– Még nem élünk együtt, egy lakásban a párommal. Tiszteletben tartom a volt férjével és nagykorú gyerekével való közös karácsonyuk igényét. De nyilvánvalóan lesz alkalom, ha nem is szentestén, hogy egymást is megajándékozzuk egymással.

Mennyire fontos az ajándék?

– Hú, de jó, hogy feltette ezt a kérdést! Mi azt határoztuk el, nem pusztán a növekvő anyagi ellehetetlenülés miatt, hogy valami nagyon nagy ajándékot adunk egymásnak, ami pénzben szinte kifejezhetetlen. Csillagászatiról van szó: kicsit fölnézünk oda, figyelni azokat a jeleket és útmutatásokat, amik elvezették a pásztorok és a háromkirályok óta a jóakaratú Krisztus-követőket. Úgy, ahogy Keresztury Dezső is leírta: „Köszöntsd te is a pillanatot, melyben igaz magaddal voltál azonos.” De tudja, mit, maga is kap valamit, befejezésül hadd ajándékozzam meg egy számomra kedves, rövid történettel! Yves Montand egyszer Svájcban, filmforgatás után szállást keresett. Találomra becsöngetett valahova – ott minden második házban ebből élnek –, de a durvább, dzsekis öltözéke miatt bizalmatlanul fogadták, úgyhogy a színész továbbállt. Tanúja volt a jelenetnek a szomszéd, aki ezt mondta: „Te, tudod, hogy kit utasítottál el?! A világhírű francia filmművészt!” Mire a házigazda Yves Montand után eredt, és az utca közepén utolérve őt ezt lihegte: „Bocsásson meg, én nem tudtam, hogy ön valaki!” Mire Yves Montand: „Jegyezze meg, hogy minden ember valaki!”Sandor_Gyorgy1

Antal Ildikó