Kirándulók és turisták a Hegyvidéken

A szelíd hóesés, az enyhe hideg, vagyis az igazán szép téli este mi másnak is adhatott volna szebb hátteret, mint a hegyvidéki kirándulásokról szóló áttekintésnek, sztoriknak, beszélgetésnek? A sétára csábító idő és az előadás témája együtt okozhatták, hogy zsúfolásig megtelt a Hegyvidéki Helytörténeti Galéria terme Kertész István előadására.
A helytörténész mindjárt az elején leszögezte: a kirándulás, a turizmus, a kultúra, a helytörténeti kutatások mind-mind összefüggenek nemcsak egymással, de az ország helyzetével is, hiszen együtt alakulnak, változnak, kölcsönösen hatnak egymásra. Mindenesetre nem árt, ha e szempontból megkülönböztetjük, mit is jelent a kiránduló, és mit a turista fogalma – már csak gazdasági hatásuk miatt is. A kirándulók leginkább a saját szűkebb-tágabb környezetükben sétálnak, „kirándulnak”, és – ha például egész napos kikapcsolódásra vágynak – többnyire magukkal viszik mindazt, amire szükségük lehet. A turista ezzel szemben elvágyódik messzi tájakra – kezdetben kizárólag a hegyekbe, bakancsos túrákra –, ahol igénybe veszi mindazt a szolgáltatást, amire útközben szüksége lehet. Az évszázadok során egész háttéripar jött létre a turisták – no, és a pénzük… – kedvéért.A Hegyvidéken mindig sok kiránduló volt, örömmel használták ki azt az infrastruktúrát, ami a fizetőképes turisták igényeinek kielégítésére épült ki. A kirándulás az első világháború előtti polgári jólét kedvelt időtöltése volt. A legszívesebben felkeresett célállomások természetesen mindig a környékbeli ismert és kedvelt kocsmák voltak, ahol nemcsak enni-inni, de napközben táncolni is lehetett, s amelyek akkor még nem a vendégszám bármi áron való növelésére törekedtek, hanem arra, hogy aki betér hozzájuk, valóban jól is érezze magát – és térjen vissza máskor is. Némelyik – akkori nevén – korcsma annyira közismert fogalom volt a maga idejében, hogy például a Csillagvölgy és a Harangvölgy is róluk kapta a nevét (már tudniillik A Csillaghoz és A Haranghoz címzett kocsmáról).
Óbuda, Buda és Pest 1873-as egyesülése után kezdett kialakulni a most ismert budai táj. A századfordulón megérkeztek Norvégiából az első lábszánkák (ma már, persze, nem lábszánkázunk, hanem síelünk, ha azt tesszük, amit eleink…), és egyre népszerűbbek lettek. Az új sport művelőinek és a ródlizóknak köszönhetően immár télen is benépesültek a budai hegyek – nem meglepő módon lacipecsenyét, teát, forralt bort, friss perecet és egyéb finomságokat kínáló árusokkal is. Az új kedvtelések annyira tért hódítottak, hogy bizonyos órákban bizonyos utakat (például a Budakeszi utat) le is zártak a síelők és szánkózók számára.
A nem kis nosztalgiával sokat emlegetett boldog békeidők voltak ezek az évek. Menedék- és turistaházak épültek, fejlődött az infrastruktúra, kilátók, kocsmák létesültek a hegyekbe látogatók kedvéért.
Komoly egyesületi élet is folyt ezekben az évtizedekben. Az egyesületek többnyire lokálpatrióta, közösségi érdekvédő szervezetek voltak, és nemcsak kirándulásokat, túrákat szerveztek, de komoly kohéziós erőként is működtek: szabadidős programokat, teaesteket, táncmulatságokat, előadásokat hirdettek tagjaiknak. Az egyesületi tagság valódi közösséghez tartozást jelentett.
Az egyéni, családi és a szervezett, csoportos kirándulók mellett a cserkészek is gyakori látogatói voltak a hegyeknek. Saját térképekkel rendelkeztek, egy-egy területtel egy-egy országot helyettesítettek be (például Budakeszi lehetett akár még Hátsó-India is), és miközben megvívták egymással az „országok” csatáit, tudatosan vagy észrevétlenül, de megismerték a természet kincseit, tiszteletet és fegyelmet tanultak.
A Hegyvidéken, a budai hegyekben rendszeresen otthonra találtak a – ma így mondanánk: karitatív célú – nyári táborok is. Gyenge fizikumú, vézna gyerekek nyaraltak itt szigorú egészségügyi és pedagógiai felügyelet mellett, hogy megerősödjenek; iparostanonc lányok pihenhették ki az egész éves kemény munkát. Ezeknek a táboroknak olyan komoly presztízsük volt, hogy szinte sorozóbizottság-szigorúságú ítészek döntötték el, ki nyerhet felvételt a jelentkezők közül.
A kirándulókkal teli hegyek képéhez, persze, akkoriban természetes módon hozzátartozott az eldobott szalvéták, zsírpapírok látványa is, mégis szívesen töltötték a családok a vasárnapjukat a szabadban, hallatlan élmény volt egy-egy ilyen hétvége – hát még amikor szüreti mulatság vagy ökörsütés fokozta a hangulatot. A jóléti turistaberendezések pedig mindenben a kényelmet szolgálták.
Aztán a rövidesen bekövetkező második világháború erkölcseihez, pontosabban annak hiányához igazodó vandalizmus komoly pusztítást végzett e jobb sorsra hivatott létesítményekben is. Legtöbbjük emlékét ma már csak korabeli fotók őrzik, némelyikük csendben átvészelte a vészkorszakot, s néhányuk új életet, új létjogosultságot kapott a világégésből kilábalt budaiaktól. A legszebb emlékeket – és a legszebb példákat – a páratlan kincsnek is beérő fotógyűjteményből mutatta meg Kertész István. A valaha élt családok, egykor bontakozó szerelmek, vagy éppen a gondtalan fiatalság fekete-fehérben rögzült, derűs-borongós dekadenciája hazáig kísérte az előadás hallgatóit az esti hóesésben.

Antal Ildikó