A_velencei_campaniletol_a_csango_galuskaig1

A velencei campanilétől a csángó galuskáig

Ismerek egy asszonyt, aki nem ismer lehetetlent. Figyeltem pályafutásának egy hosszabb szakaszát, láttam vakmerőségét. Némelykor megirigyeltem, ahogy va banque-ra játszik, félelmet nem ismerve, bukásra nem gondolva. Úgy tudott belevágni nagy elhatározásaiba – pénzével, lelkével, munkabírásával –, hogy fel sem merült benne, rámehet mindene. Nem is ment. Igaz, voltak lejtős, mély szakaszok az életében.

Pákozdi Judit gasztronómiai újságíró, több mint tíz éve költözött a Virányosra. Elévülhetetlen érdemei vannak a magyar konyha hagyományainak megőrzésében, értékeinek feltárásában, népszerűsítésében. Meggyőződése, hogy hungarikumnak beillő konyhaművészetünknek család- és nemzetmegtartó ereje van. Valósággal szerelmese a magyar étkezési kultúrának, fáradhatatlanul gyűjti, és folyamatosan publikálja, tősgyökeres budapesti létére, a határainkon innen és túl fellelhető, csaknem feledésbe merült magyar ételleírásokat. Közép-Európa első gasztronómiai magazinja, a Magyar Konyha munkatársa, majd főszerkesztője volt 2006-ig. Kárpátaljai kóstoló címmel jelent meg első receptgyűjtése 1992-ben.

A hátország

– Honnan kezdjem?

Az elejéről!

– Biztos családi háttérből indultam. Az Üteg utcában, Angyalföld és Újpest határán születtem. Apai nagyapám főpallérként dolgozott Nagy-Magyarország-szerte és a világban. A családi legendárium szerint a velencei campanile a 1902-es földrengés miatt összedőlt, újjáépítését harminc magyar kőművessel ő vezette. A szép szál építőmester házat épített a családjának. Az utca másik oldalán a fia, apám, Pákozdi János emelte a magáét. A második világháborúban apámat elvitték katonának. A családi tanács döntött: a gyerekeket és az asszonyokat kiköltöztetik a nyugalmas Nagykovácsiba, védve leszünk az oroszok és a németek elől. A sors fintora, hogy pont Nagykovácsiban az egyik nap még a németek, a másikon már az oroszok uralták a területet. Anyám és a nagynéném olykor puskával a hátukban főztek a beszállásolt katonáknak. Nekem, a csecsemőnek, a hajamat húzták, hogy üvöltsek az elriasztásukra. A nagynénémben több volt a kurázsi, szert tett egy szovjet katonai köpenyre, a kapuba kiállva, szüntelenül leporolva, hangoztatva, hogy „officír”. A minimális vagyonkánk egy kis bőröndben az ágy alatt volt elrejtve, annak rendje-módja szerint az orosz katonák a hónuk alá vágtak. Viszont hoztak cukrot, ami akkor aranyat ért. Ilyen háborús „mesékkel” az egész generációm rendelkezik, s felmenőink hihetetlen életrevalóságáról szólnak.

És a gyerekkor, az ötvenes évek?

– Mégis úgy emlékszem, az Üteg utcában varázslatos világ volt. Az utcák földesek, a házak kertesek, minden családban sok a gyerek, rengeteget játszottam, óvodát még kívülről sem láttam. Édesanyám jókat főzött. Ezernyi dolog érdekelt: verseket írtam, rajzolgattam, vonzott a belsőépítészet. Felvételiztem az Iparművészeti Főiskolára és a Közgazdasági Egyetemre, egyik sem sikerült. A kudarcok elbizonytalanítottak.

Próbatételek

Mi akart lenni?

– Leginkább belsőépítész. Aztán felajánlották a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát a Közgázon elért pontszámaim alapján. Elvégeztem, a Nemzeti Szállóba kerültem, hetedik üzletvezető helyettesnek. Megismertem a szocialista vendéglátás riasztó rejtelmeit. A szervezetlenséget, a csencselést, az igénytelenséget. Nem szerettem bele. Három hete sem dolgoztam, megkeresett egy napszemüveges, bőrkabátos elvtárs. Tájékoztatott az imperializmus elleni küzdelem szállodai lehetőségeiről. A rendszeres külföldi vendégforgalom kínálta az alkalmat a megfigyelésre, a jelentésekre. Nem tartoztam a hősies ellenállók közé. Egyheti gondolkodás után a Lukács cukrászdában, az izgalomtól remegve, egy betegségem kiújulására hivatkozva nemet mondtam.

Megúszta?

– Meg. Tudtam, nem számíthatok előmenetelre, mint azt az együttműködés reményében meglebegtették. Szerencsémre újságíró-gyakornokot keresett a Vendéglátás című szakmai lap. Könnyű szívvel váltam meg a vendéglátóipartól. Az őrangyalom vezérelt az írott betűk világába. Elvégeztem a MÚOSZ Újságíró Akadémiáját. Közben édesanyám elhunyt, mély hiányt hagyva az életemben. Férjhez mentem, megszületett Eszter lányom, majd elindultunk Algériába, különös világba. Eleinte az Atlasz zord hegyei között éltünk, a férjem egy közkórházban dolgozott, majd leköltöztünk egy kis kabiliai faluba. Számos tragikus végű próbálkozás után úgy éreztem, nem lesz több gyerekem, de újból áldott állapotba kerültem. A kietlen vidék, a mostoha egészségügyi körülmények nem sok jóval biztattak. Mégis ott született meg András fiam.

Konyhaszerelem

Algériában a magyarok naponta lesték a hazai postát. Az utolsó betűig elolvasták a lapokat. Egy napon az újságok közül kiesett a Magyar Konyha első száma. Judit úgy mesélte, szerelem volt az első látásra.

– Végiglapoztam, rádöbbentem: mindig erre vágyam – emlékezett vissza. – Női lap, teli érdekes, írásokkal, étkezési szokásokkal, hagyományokkal, kultúrával, jó receptekkel. Egybevágott azzal, amit tanultam, amihez értettem, vonzódtam: gasztronómiai újságírás. Ott a helyem, csak menjünk már haza!

Közben Judit súlyos, életveszélyes autóbalesetet szenvedett a Szaharában. Hat hónapig gipszbe öntve élt nyaktól lefelé, a lábai maradtak szabadon. Kétséges volt, hogy valaha is épkézláb lesz. Idehaza többször műtötték, sikerrel, a balesete már a múlté. Amint hazatelepültek, jelentkezett a lapnál.

– Nem küldtek el, holott nem volt státusz. Hosszú ideig külsőztem, elsőrangú tanítómesterekre találtam F. Nagy Angéla és Nyerges Ágnes személyében. Boldogan vetettem magam a munkába. Cikkeket, szakácskönyveket írtam, javítottam, olvastam, szerkesztettem, teljes odaadással.

Időközben megfeneklett a házassága, a munka és a gyerekek teljesen lekötötték, kárpótolták az odaveszett érzelmekért. Amikor F. Nagy Angéla, a szakma doyenje nyugdíjba ment, átvette a főszerkesztőséget. Akkor járt először Kárpátalján receptet gyűjteni.

Mit látott?

– Már az első utam alatt rájöttem: ez egy felderítetlen világ, merőben más. Egyetlen hét alatt közel kilencven számomra ismeretlen receptet gyűjtöttem össze. Rám talált ez a munka, utána öt évig jártam Kárpátalját, Ungvártól Rahóig, végül 222 autentikus recept lapult a tarsolyomban. Tudtam, ha teljes értékű könyvet akarok, akkor nélkülözhetetlen az ott élő emberek életmódját leíró tanulmány. Egy beregszászi, mesegyűjtő tanárnőt, Penczkóferné Punykó Máriát sikerült megnyernem. Amerre csak jártam, kértem a tanárokat, írassanak dolgozatot a nyolcadikos gyerekekkel az étkezési szokásaikról. Ezekből született a néprajzi bevezető a tanárnő tollából. Kárpátaljai kóstoló címmel jelent meg a gyűjtemény, amely pillanatok alatt elfogyott.

Kárpátalján határozta el, hogy feltérképezi, feljegyzi a határon túli magyarlakta területek hagyományos, csak arra a vidékre jellemző konyhareceptjeit, ételkészítési módjait. Ezeket eddig senki nem írta le. Ahogy az idő halad, a felejtés, a globalizáció áldozatává lesznek.

A rendszerváltozás idején a Magyar Konyha helyzete is megrendült. Sikerült egy új lapot indítania a régi szerkesztőséggel, minimális pénzzel, hatalmas energiával, Hagyományos és Mai Magyar Konyha elnevezéssel. Küzdelmes, de szépséges szakasza volt ez életének, tizenkét szakácskönyvet írt, hatot fordított, tizennégyet szerkesztett. Nevéhez fűződik az Ezeríz főzőiskola megalapítása és beindítása 2003-ban. Remekbe sikerült, korszerűen felszerelt konyhájával országos hiányt pótolt. Az elmúlt negyven évben két generáció úgy nőtt fel, hogy nem látott háztartásvezetést, kimaradt a főzés gyakorlatából, a hazai konyha hagyományainak ismeretéből. A jó értelemben vett polgári konyha családösszetartó ereje kevés helyen létezett. Nagy elánnal tanfolyamokat indított kezdőknek, haladóknak, különféle nemzetek konyhái iránt érdeklődőknek, kímélő konyhát vezetőknek. A vállalkozás időnként jobban ment, mint a lap. Aztán idővel elváltak útjaik, élete e szakaszára pont került.

Apadó tiszta forrás

Még 1988-ban találkozott először Klézséről, Gajcsánáról áttelepült csángó magyarokkal. Már akkor sejtette, hogy a konyhájuk egészen eltérő a mienkétől, az ősi kezdeteket átmentve, megőrizve főznek ma is. Feléledt a kárpátaljai elhatározás. 1997-ben jutott el először Gyimesbe és Moldvába, hosszabb-rövidebb időt töltve a csángó magyarok között. Megismerte archaikus nyelvüket, megkóstolta főztjüket, lejegyezte az étkeiket. Tetemes mennyiségű gyűjtés birtokában tért haza.

2006-ban elhatározta: menti a menthetőt, könyvbe „önti” a még hiteles örökhagyóktól származó feljegyzéseit. Annál inkább, mivel a csángó magyarság az elmúlt évtizedekben rohamosan fogyott, részint a határok lazulásával felgyorsult az elvándorolás, részint a román többség nyomasztó hatalmi rendje folyamatos asszimilációhoz vezet. Apadóban a tiszta forrás.

– Eljött a csángók ideje. Vettem egy nagy lélegzetet, ettől kezdve sűrűbben jártam gyűjteni a moldvai falvakba. Jól tudtam, a csángók még soha nem írtak le egyetlen receptet, szokást sem. Soha nem főztek kötött szabályok szerint. A családok együttélésében, háztartásában, a sütés-főzésben a szokás, a hagyomány az „úr”. Ebben mély katolikus hitük és Isten segítette őket. Ahogy engem is: tudatosan kerestem a csángók életvitelét jól ismerő néprajzost. Ráleltem a pusztinai Nyisztor Tinkára, aki született csángó, de az ELTE-n végzett etnográfusként. Azóta is köztük éli mindennapjait. Ebéd és vacsora: a táplálkozáskultúra szerkezete egy moldvai faluban címmel írta meg szakdolgozatát. Nála jobbat, kitartóbbat, szakavatottabbat aligha találhattam volna. Sokat köszönhetek neki közös könyvünk létrejöttében, a 150 recept hitelességének megerősítésében. Sürgető kötelességünknek tettünk eleget.

A Csángó galuska címmel 2009-ben – Judit saját kisvállalkozásának kiadásában – napvilágot látott kötet több, mint hagyományőrző szakácskönyv. Néprajzi értékekről, étkezési, életvezetési szokásokról és ősi ételekről szól, emléket állítva egy archaikus világban élő népnek, amely éppen olyan magyar, mint az anyaországbeliek, csak elszigetelve, elszakadva.

Zárszó helyett

– Hazatérve keresztszülője lettem egy csángó kislánynak, majd elnöke a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesületnek. Székhelyünk itt van a kerületben, jobb híján az én lakásomban. A „keresztszülők” nem vagyonos civilek, mintegy 1500 csángó kisgyerek moldvai magyartaníttatásának költségeit fedezik több mint öt éve. Irodánk nincs, munkánk annál több. A terveink szépek, nemesek, ám a felgyorsuló asszimiláció szorításában egyre fogy az idő a megvalósításukhoz.

Járay MariA_velencei_campaniletol_a_csango_galuskaig2