Hidegkúthy Antónia: „Csak az dolgozzon iskolában, aki szereti a gyerekeket”

Szakmai életútját a közelmúltban megismerhették lapunk olvasói abból az interjúból, amely tavasszal, a Pedagógus Szolgálati Emlékérem átadását követően készült önnel. Most – nyugdíjba vonulása apropóján – arrólkérdezzük: milyen élményeket, emlékeket, érzéseket visz magával? Egyáltalán: miért ezt a pályát választotta?

– Mielőtt a kérdésére válaszolnék, hadd mondjam el, hogy ilyen kollégák nélkül nem sokra mehettem volna, ezért nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy az elismerést nem én egyedül kaptam, ez mindnyájunk érdeme! Az elismerés igazolja azt az örök igényemet, hogy bármilyen területen is, de iskolában csak az dolgozzon, aki valóban szereti is a gyerekeket. Nálunk ez természetes. Hogy miért ezt választottam? Így alakult. A családban senki nem volt pedagógus, édesapám például mérnökként dolgozott, és én is eleinte inkább régész szerettem volna lenni, de akkora volt a túljelentkezés, hogy eleve reménytelennek tűnt, így nem jelentkeztem. Eleinte könyvtárban dolgoztam, és ott kezdtem gyerekeket korrepetálgatni – hihetetlen, ha belegondolok, hogy akikkel kezdtem, már jócskán felnőttek… Aztán elvégeztem a tanárképzőt, és egy-két évig Várpalotán tanítottam.

Emlékszik nevekre az első osztályából?

– Hét-nyolc nevet fel tudnék sorolni hirtelenjében is. De tudja, mi volt az érdekes? Épp a tavaszi interjú megjelenése után az egyik kolléganőm fogorvoshoz vitte a gyerekeket, és amíg a felnőttek várakoztak, beszélgetésbe elegyedtek egymással, szóba került a cikk is, s akkor derült ki, hogy az egyik várakozó szülőnek osztályfőnöke voltam Várpalotán. Hihetetlen, különös, jó érzés még most is, ha eszembe jut… Kicsi iskola volt a várpalotai, közvetlen és nagyon jó kapcsolatunk volt a szülőkkel. Miután onnan eljöttem, harmincnyolc éve, idekerültem, és azóta is folyamatosan ebben az iskolában dolgoztam. Nagyon jó emlékeket őrzök azokból a várpalotai időkből, talán ezért is szerettem volna, ha a zugligeti iskola is megőrzi ezt a családiasabb, meghittebb jellegét.

S mik a csak ide kapcsolódó emlékek?

– Nagyon sok lenne felsorolni. Már reggel, amikor bejövök az udvarra, meghatározza az egész napom jó hangulatát, hogy a gyerekek nemcsak udvariasságból köszönnek, hanem érezhetően örömmel üdvözölnek. Ez például nagyon jó! Emlékszem egy kislányra, ő minden reggel, amikor meglátott, hozzám szaladt és megölelt. Vagy például gyakran eszembe jut az a két ötödikes lány, akik egy időben szinte minden szünetben valamilyen apropóval bejöttek hozzám, egyszerűen csak a közelségért – azóta már felnőtt nők, vajon hol lehetnek, mi lehet velük…?

Emlékezetes kalandok is biztosan megestek az évek alatt…

– Igen, és szerencsére jó értelemben. Jó pár esztendővel ezelőtt néhányan nagyon megkedveltük az evezést, kollégák, szülők, gyerekek együtt mentünk a vízre. De persze mind nagyon tapasztalatlanok voltunk, így aztán alakultak vicces helyzetek is. Egyszer például nagy viharba kerültünk, és csak úgy tudtunk – jó félóra alatt – a partra evickélni, hogy egyik hajó a másikhoz csatlakozott, hogy el ne tévedjünk, mert közben ránk is sötétedett, és úgy kellett szinte „kitapogatni”, hol is vagyunk. Utána tudtunk csak sátrakat állítani, de a gyerekek nagyon hősiesen viselkedtek – szerintem ők talán még élvezték is… Épp ma indult egy csoportunk a Drávára, nagyon várom a híreket, gyerekekkel ott még nem voltunk.

Mit tervez a nyugdíjas éveire, vannak már konkrét elképzelései?

– Idén lesz százhúsz éves az iskola, segítek az évkönyv és az ünnepség előkészítésében és ez utóbbi megszervezésében. Ezenfelül? Még nem tudom. Ha valamiben igénylik majd a segítségem, mindig szívesen jövök vissza az iskolába. Sokan mondják, hogy nem tudják elképzelni, milyen lesz nélkülem. Nekem is nehéz elgondolni, milyen lesz az iskola nélkül… De bármihez is kezdek, mindenképpen olyant szeretnék tenni, amivel hasznos lehetek.

AI.