A budapesti kitelepítések (1.)

1951. május 21-én, hétfőn kora hajnalban körülbelül kétszáz budapesti lakásban berregett fel a csengő. A város a „csengőfrász” idejét élte: a terror addigra állandósult légkörében mindenkit a frász kerülgetett, ha becsengettek hozzá. Kiderült, hogy ezúttal nem ok nélkül rettentek meg az álmukból felriasztottak.

Az érkező rendőr egy iratot kézbesített. A „véghatározat” nevet viselő, stencilezett papírlapra írt szöveg arról értesítette a címzettet, hogy számára és a vele egy háztartásban élők számára a Belügyminisztérium kényszerlakhelyet jelölt ki. Huszonnégy órája van arra, hogy felszámolja a lakását, és összecsomagolja a holmiját. A családfő 500 kilónyi, minden további személy 250 kilónyi terhet vihet magával. Elszállításukról a belügy gondoskodik; másnap reggel teherautó jön a családért. A határozat feltüntette a kitelepítendők háború előtti foglalkozását, elért rangját, s nem kevés cinizmussal a különben már 1946-ban eltörölt főrendi címeket és nemesi előneveket is.
A_budapesti_kitelepitesek1Ilyen határozatot az ezt követő hetekben minden hétfőn–szerdán–pénteken kézbesítettek, és kedd–csütörtök–szombat hajnalban meg is jelentek a ponyvás teherautók, hogy a családot és a súlyára nézve óvatos mértéktartással összekészített cókmókot kiszállítsák a pesti teherpályaudvarokra. A visszaemlékezők több vasútállomásról beszélnek, mint olyanról, ahol életük addigi budapesti szakasza lezárult. Majdnem bizonyosnak látszik, hogy az akkor Magdolnavárosinak, ma Angyalföldinek nevezett vasútállomásról és a Józsefvárosi pályaudvarról indultak azok a vonatok, amelyek kelet-magyarországi falvakba szállították a kárvallottakat. Az utoljára július 18-án kézbesített határozatok alapján július 19-én induló utolsó vonattal együtt összesen huszonhat szerelvény indult. Egy-egy vonat az alkalmankénti körülbelül ötszáz személy befogadására elegendő személykocsiból és az ennyi kitelepített számára engedélyezett, összesen körülbelül 160 tonnányi teher szállításához szükséges számú zárt vagonból állt.
A késő délelőtt induló szerelvények igen lassan vánszorogtak távoli céljuk felé, hiszen minden menetrend szerint közlekedő vonatnak, sőt még a tehervonatoknak is elsőbbséget kellett adniuk. A szállítmányok sötét este, de lehet, hogy csak másnap délelőtt értek a célállomásukra, ahol valamilyen más szállítóeszköz várta őket. Amint utóbb kiderült, már délutántól vagy éjféltől ott álldogáltak szekerükkel azok a helybeli gazdák, akiket azzal sújtott a községi hatóság, hogy befogadjanak egy vagy több ily módon hontalanná váló családot.
A zord névsorolvasás után közölték a kitelepítettekkel, hogy a falu területét kizárólag rendőrhatósági engedéllyel hagyhatják el. Ilyet a megyei kaptányságtól lehet kérni. A szerencsétlenek további élete tehát leginkább az internáltsághoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az internálótáborok lakói kaptak enni, a kitelepítetteknek ellenben maguknak kellett gondoskodniuk megélhetésükről.
Új lakóhelyükön, sokszor igen méltatlan körülmények között, pitvarban, vékony falú nyári konyhában, kitakarított tyúkólban lakva, otthon maradt hozzátartozóik és a község jólelkű családjainak segítségére utalva tengődtek. A falu új lakóinak egyik része (talán a nagyobbik fele) az életet már megjárta: törődött, öreg emberek vagy házaspárok kerültek az otthontalanság sorsára, akiknek a létfenntartás megszokott budapesti környezetükben sem volt könnyű feladat. A községekben a falu népe által csak „pestiek”-nek nevezettek egy másik része valamilyen munkahelyet vagy iskolát hagyott Budapesten, a faluban azonban munkalehetőség alig akadt, közép- vagy főiskola pedig még úgy se.
A_budapesti_kitelepitesek2Az egzisztenciájuktól megfosztott emberek kétségbeesetten keresgélték a munkalehetőségeket, hiszen valamiből élniük kellett. Voltak falvak, ahonnan – hogy, hogy nem megszerzett engedélyek birtokában – valamilyen közeli más településen folyó építkezésen foglalkoztatták őket, vagy egyik-másik állami gazdaságban. Ha akadt a községben valamiféle vízügyi vagy erdészeti munka, akkor ilyenre a vízügyi szervezetek vagy az erdészetek szívesen alkalmazták a kitelepítetteket, mert hamar kiderült róluk, hogy megbízható munkaerőt képviselnek. Ahol nem akadt ilyen – és ez volt a jellemző –, ott a helybeli gazdák hívták napszámba a kapaforgatásra alkalmas embereket. Ne felejtsük el, hogy az 1950-es évek elején a parasztság egy tekintélyes része a különböző zaklatások miatt már elhagyta a falut, otthagyta a földjét, és elszegődött az alakuló szocialista nehézipar, a metróépítés meg a városi tömeges lakásépítés szolgálatába!
A Budapestről elűzöttek az ország északi és főként keleti megyéinek falvaiba kerültek. Ezerkétszáznál is több családot szállítottak Békés megyébe, csaknem ezret-ezret Hevesbe, Szolnokba és Hajdú-Biharba, és majdnem ötszázat-ötszázat Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe. Százvalahány család még Pest megye távolabbi falvaiba is jutott. A szomorú sereg létszámát teljes pontossággal soha nem fogjuk megtudni. A levéltárak korántsem hiánytalan listái 5182 családról, összesen 12 704 személyről tudnak, akiket az ország 122 településére deportáltak.
Ha már a hová kérdését vizsgáltuk, mondjuk el azt is, honnan vitték el a családokat: a legtöbb embert (1634-et) a II., alig valamivel kevesebbet (1613-at) a XI. kerületből. A lista következő három helyén a XII. (1243 ember), az V. (1155) és az I. kerület (980) áll. Ebből az öt városrészből került ki a kitelepítettek hatvan százaléka.
A_budapesti_kitelepitesek3A XII. kerületből elhurcoltak között akadtak olyanok, akiknek a neve ismerős lehet a huszadik századi magyar történelemmel foglalkozók számára. Ezek közé tartozik Krúdy Ádám repülőtiszt, aki a kassai repülőtér parancsnokaként Kassának a később a Szovjetunióval szemben casus belliként szolgáló bombázását Budapestre jelentette, valószínűsítve azt a tényt is, hogy a támadást német gépek követték el. Homonnay Tivadar 1942-től az 1944 márciusában bekövetkezett német megszállásig Budapest polgármestere, Csorba János pedig 1944-ben a Bajcsy-Zsilinszky vezette ellenállási mozgalom egyik vezetője, majd 1945-ben szintén a főváros polgármestere volt.
Az 1951-ben már 70 éves Éliássy Sándor a város rendőrfőkapitányaként dolgozott a háború előtt, a vele egykorú Vladár Gábor pedig 1944-ben a németektől távolodni kívánó irányt képviselő Lakatos-kormány igazságügy-minisztere volt. A német megszállás után disszidált magyar diplomaták egyike volt Wodiáner Andor, Magyarország lisszaboni nagykövete.
A kerületünkből kitelepítettek sorában szerepel az akkor az Istenhegyi úton lakó Esterházy Jánosné és Esterházy Aliz neve is. Amint ismeretes, gróf Esterházy János volt az egyetlen felvidéki képviselő, aki a szlovák parlamentben a zsidótörvények ellen szavazott. (Folytatjuk)

Noéh Ferenc