Ritka dísznövényeink

Szívvirág

Aki látta már a hosszan kihajló virágszárról sorban lecsüngő virágait, annak nem kell magyarázni a nevet. A rózsaszín vagy fehér szirmok alakja alapján hívják még Jézus szívének, lakatvirágnak vagy cseppvirágnak is ezt a Távol-Keletről származó növényt. Tudományos neve (Dicentra spectabilis) a virág két oldalán látható sarkantyúra utal.
Az áprilistól júliusig virító évelő növény a mákfélék rokonságába tartozik. Ideális körülmények között tartva magassága néhány év alatt elérheti az egy métert is. Kedveli a félárnyékos, üde, tápanyagban gazdag élőhelyeket. Szürke lombja a föld alatt húzódó gyöktörzsekből fejlődik. Különleges megjelenése miatt ültethető egymagában is, de a sziklakerti növények között, vagy árnyékos virágágyban is jól érvényesül. A tartós szárazság mellett legfőbb ellensége a levéltetvek hada, de mivel virágzás után fokozatosan visszahúzódik, a tő általában nem szenved komoly károkat a fertőzés miatt. Szaporításának legegyszerűbb módja a tőosztás, vagy az őszi dugványozás.
Törpe változata alig arasznyi magasságú, rózsaszín virágai is kisebbek, csoportosan nyílnak. Levelei ezüstösek, erősen tagoltak. A leszakított – és felfordított – virág széthajtott sziromlevelei között felismert nimfa vagy tündér alakját mesébe szőhetjük a gyerekeknek.

Díszpipacs

Nem mintha a – kerületünkben is számtalan helyen megtalálható – vadon nyíló piros és fehér pipacsok nem lennének elég szépek, a kertészek ezt a növényt is nemesítették. Az eredmény: a sziromlevelek számának jelentős növekedése, színük változatossága és szeldeltsége. A szintén a mákfélékhez tartozó dísznövény kifejezetten jól érzi magát a Hegyvidéken, mert bár igényesebb vad rokonainál, a kissé köves, meszes talaj megfelel neki. Vágott virágként gyorsan elveszti szépségét, de a tövön, rendszeres öntözés mellett hosszan gyönyörködhetünk benne. A hagyományos piros szín mellett gyönyörűek a fehér, lila, narancssárga változatok is.
Alapvetően évelő növény, de a magok februári vetésével akár egynyáriként is nevelhető. Ilyenkor ideális körülményeket kell teremteni növekedéséhez, különben elmaradhat a virágzás. Ha több évig szeretnénk gyönyörködni benne, akkor az elvirágzás után a szárakat le kell vágni, hogy a növény megerősödhessen a következő tavaszi virágzásig. Mivel az átültetést nagyon rosszul viseli, szaporításának legsikeresebb módja a helybevetés. Magjait általában színkeverékekben lehet megtalálni a kertészetek tavaszi magkínálatában.

Harangláb

Az évelő növények sorába tökéletesen illeszkedik a harangláb, vagy latin neve alapján az akvilégia. A nemzetség egy faja vadon is előfordul a hazai középhegységi réteken, tisztások szélén. A légies virágokat nevelő kerti dísznövény a tavaszi, nyár eleji időszakban bontja virágait.
Igényeiben hasonló a szívvirághoz, kedveli a félárnyékos helyeket, de egyébként nem támaszt különösebb elvárásokat. Lombja önmagában is tetszetős, ám az összetett, kétszínű virágok elvonják a figyelmet a laza lombozatról. A sziromlevelek alakja és elhelyezkedése már az alapfajoknál is lélegzetelállító összhatást biztosít, de a nemesített változatok még erre is rátesznek egy lapáttal. A szélesebb színválaszték (piros, rózsaszín, kék, fehér árnyalatok) mellett a nagyobb virágtömeg és a telt (több sziromkört tartalmazó virág) jellemzi ezeket. A felhasználási igényeknek megfelelően alacsonyabb és magasabb változatok is vannak, előbbi sziklakertekben, virágágyak szegélyén a legszebb, utóbbi szépsége inkább magányosan ültetve bontakozik ki.
Szaporítása általában nem állítja komoly fejtörés elé a kertészeket, mert magról gyorsan elterjed – akkor is, ha nem kifejezetten ez volt a cél. Az elvirágzás után a virágszárak eltávolításával védekezhetünk a nem kívánt terjedés ellen. A kifejezetten szaporítási céllal megőrzött magok a következő tavasszal is könnyen csíráztathatók, a palánták nagy száma felnevelhető.

(Barta)