"Szabadkézi harcos vagyok"

Mi volt a legfontosabb szempont a tervezésnél?

– Minden, ami környezeti dolog, arra szolgál, hogy az embereket elvarázsolja. A MOM-ot nemrég nyilvánította a Műemléki Felügyelet műemlékké…

… szocreál műemlékké?!

– Igen, ma már az ötvenes-hatvanas évek építészete nyugodtan számíthat erre a címre – különösen ha arra gondolunk, mennyire tisztán visszaadhatók benne az akkori kor stílusjegyei. Bár a hetvenes évek felújítási divathulláma ezt az épületet sem kímélte, mégis sikerült visszaállítani az eredeti dizájnt.

Könnyű volt?

– Dehogy! Először is akkoriban még a művészeti és társtudományok beleépültek az iparba, megvolt az ipari kultúra, háttér az egyedi tervek megvalósításához – ma sok kiegészítő elemet külföldről kell megrendelni. Aztán ma már számolni kell a különféle szabványokkal, biztonsági előírásokkal is. Nem elég visszaállítani az eredeti állapotot, de annak akadálymentesnek, tűz- és balesetvédelmi szempontból biztonságosnak, környezetbarátnak, vandálbiztosnak, jól szigeteltnek kell lennie – hő- és hangszigetelésre egyaránt gondolok –, világítási szabványokat kell figyelembe venni, hogy túl hosszan ne is soroljam. A középületeknél ma már a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az esztétikumot összhangba tudjuk hozni a különféle szabványok, előírások követelményeivel. A részletgazdagságot így nagyon nehéz megteremteni, főleg úgy, hogy ezek a biztonsági berendezések inkább a szabvány praktikumát követik, mintsem a formatervezés kívánalmait. Mindenesetre remélem, sikerült újraéleszteni azt, ami már nagyon hiányzott: egy olyan közösségi teret, kulturális központot, ahol mindenféle élvezeti-fogyasztási kényszer nélkül is jól érezhetik magukat az emberek.

Úgy gondolja, ma ez egyre fontosabb a számunkra?

– Hát hogyne! Együttlétünk alapja a kommunikáció, ami pedig mit sem ér, sőt nem is létezik anélkül, hogy figyelnénk egymásra, hogy erre a figyelemre – egymásra – időt szánjunk. A MOM nekem olyan, mint egy nagy napközi, ahol együtt lehetnek az emberek úgy, hogy nem kell közben semmi mással törődniük, mint hogy jól érezzék magukat, tartalmas és szórakoztató kikapcsolódást keressenek, vagy csak ráérősen beszélgessenek.

Önt hallgatva olyan érzése támad az embernek, hogy mindig erre a pályára készült.

– Majdnem. Azt mondják, az a játék, amit gyerekként játszunk, előre vetíti későbbi pályaválasztásunkat is. Már gyermekkoromban is mindig tereket rendezgettem be például a babáimnak, kő építőkockáimmal varázslatos házakat építettem, és sokszor bútorokat is hajtogattam papírból. Aztán mégis az építész szakot végeztem el először, az Ybl Miklós Főiskolán, de hamar látnom kellett, hogy a belsőépítészet jobban érdekel, ezért alapismereteimet az Iparművészeti Főiskolán egészítettem ki. Hosszú ideig, 1989-ig voltam a Középület Tervező Vállalatnál. Képzelje csak el, hatszázan dolgoztunk együtt!

Mint egy nagy gyár…

– Ó, nem! Nagyon jó hangulatban, rendkívüli szellemi közegben folyt a munka. Bátran kijelenthetem, hogy ma is abból élek, amit ott megtanultam. Nagyszerű iskola volt. Akkoriban mindent, még a gyártmányterveket is magunk rajzoltuk meg, most külön van a dizájnterv, vagyis a képgyártás, és külön a kiviteli terv, s harmadikként a gyártmányterv – ezt a gyártók adják. Mi még úgy tanultuk, hogy mindent nekünk kell tudni, a szálaknak a mi kezünkbe kell összefutniuk. Ma már nem is képeznek erre, specializálódnak a területek. Én még mindig afféle szabadkézi harcos vagyok, filccel, tollal pillanatok alatt felvázolom az egész belső teret, így szeretek dolgozni.

Van átjárás, rálátás a három terület között?

– Erre kellenek a jó építésvezetők, kivitelezők. Régen a megrendelő fogott át mindent.

Mint például Gyula pápa, aki a Sixtus-kápolna freskóinak festése közben azzal fenyegette meg Michelangelót, hogy lelöki az állványzatról, ha nem úgy dolgozik, ahogy elvárja tőle?

– Meg még ilyenebbek is. Ma egyedül az építész és a belsőépítész küzd az eredeti tervek megvalósulásáért, pedig a megrendelőnek is ez az érdeke. Sok részfeladat van, részfelelősségekkel. Ez persze amennyire hátrány, annyira előny is, hiszen sok ember vesz, vehet részt a munkában, mindenki beleadhatja tudása lényegét, és optimális esetben ezt a végeredmény hálálja meg. Ma már alig készül olyan új épület, ami kizárólag egy-egy alkotó nevéhez fűződne, s ez talán nem is baj, hiszen így sokan érezhetik magukénak azt, ami született.

Egy interjújában a szélről beszélgettek, s a téma egészen lírainak hatott. Mennyire jellemzi ez önt?

– Az intuíció, a spirituális tartalom fontos értéke minden alkotásnak, ezt a tanítványaimtól is mindig elvárom. A filozófiai kérdések összefüggenek a belsőépítészettel, szeretem betartani az általam elfogadott összefüggéseket, amik az anyagismerettel, a szimbolikával és az érzelmi kisugárzással kapcsolatosak. Ezért is nagyon fontos az öt elem – valamint az azok megjelenítéséhez használható anyagok – ismerete és megismertetése, mert ezek vezetik az embert, anyagokkal, fénnyel és térstruktúrával. Ma a legtöbbször sajnos elégnek gondolják, ha valami csak figyelemfelkeltő. Ha „felpörgetik” az érzékeket. Számomra ez üres, mert három percig érdekes, tovább nem. Manapság mindenféle „fílingek” vannak, igazi anyagismeret nélkül, így nem csoda az sem, hogy az ember idegenül érzi magát, és az sem, ha a felhasznált anyagok pillanatok alatt tönkremennek – például a divatos trópusi parketta, ami nem a mi éghajlatunkra való. Ezért hiányzik a legtöbb helyről a harmónia, amit persze akkor érzünk, ha a ház a helyén van, nem pedig valaminek az utánzásával próbálkozik. A legfontosabb, hogy minden helynek meglegyen a saját – megtartó – hangulata, ami már nem fíling…!

Azt mondta nemrég, hogy az a ház jó, amit használnak. Az ön házait nemcsak használják, és sokan használják, hanem van olyan alkotása is, amelyet ezrek, százezrek látnak rendszeresen.

– A Mindentudás Egyetemére gondol a televízióban? Ötéves munkám eredménye volt a SOTE új elméleti tömbjének teljes belső tervezése. A laboroktól a nagy oktatóteremig mindent átalakítottunk, legfontosabb követelményként a nemzetközi színvonalú korszerűséget, a használhatóságot figyelembe véve. Nem is tudtam, hogy az eredeti helyszínről, az informatika egyetemről – amelynek tizenötezer négyzetméteres teljes belső terét is én terveztem – átkerült az adás a SOTE előadójába, a tévében láttam én is. Igaza van, jó érzés látni.

Ez volt a legkedvesebb munkája?

– Mindesetre a leghosszabbak egyike, és természetesen szerettem is. Elsősorban középületeken dolgoztam, de lakóházak belső tervezésében is részt vettem – például a MOM-lakóparkban –, és most persze a legújabb, a MOM a legkedvesebb. Nyilván azért is, mert mind a kivitelező céggel, mind az önkormányzattal jól tudtunk együtt dolgozni, remélem, érzik ezt majd a hegyvidékiek is! Tényleg nagyon szeretném, ha a megújult ház valóban be tudná tölteni azt a közösség-összetartó szerepét, amit szántunk neki, s ami mindig is a jellemzője volt.

Antal Ildikó

Csavarga Rózsa 1974-ben végzett az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán, mestere Beszédes Kornél volt. A Magyar Iparművészeti Főiskolán 1982-ben vehette át diplomáját, mesterei Szrogh György, Németh István, Reimholz Péter és Mikó Sándor voltak. 1982-ben diploma nívódíj, 1983-ban Fővárosi Tanács díja, 1986-ban és 1988-ban Pro Architectura-, 1998-ban az Év lakóháza, 2005-ben Ferenczy Noémi-díj elismerésben részesült. 1982–87 között a KÖZTI-ben dolgozott, Bedécs Sándor, majd Szenes István műtermében. 1988–89-ben az Olivettinél tervezett, ezt követően fém és fa irodabútorok sorozatgyártáshoz készített terveket, és részt vett a gyártatásukban. 1990-ben saját dizájnstúdiót alapított Artydol Belsőépítészeti Bt. néven. Munkásságában harmonikusan ötvöződik a funkcionalista örökség racionalizmusa és a posztmodern bútortervezés pop-artból is merítő merész formavilága. Elsősorban kommunális intézmények, középületek belsőépítésze, emellett néhány bútorcsaládot (Diana, 1985; Legyező, 1987; Róma, 1988; Dóm, 1989) is tervezett.