Lefele_is_felfele_lepek1

„Lefelé is felfelé lépek!”

Tamás Menyhért székely származású, József Attila-díjas költő és prózaíró fákkal árnyékolt Pethényi úti dolgozószobájának magányából már több mint húsz önálló kötet került olvasói kezébe. Az idén neki ítélték a Balassi Bálint-emlékkard irodalmi díjat, amellyel a Makovecz Imre vezette kuratórium a „magyar líra élvonalába tartozó, európai szellemiségű költőket” jutalmazza 1997 óta.

Tamás Menyhért műveit böngészve az ember a nyelvújítás előtti időkbe csöppen vissza. Olyasfajta szavakon, kifejezéseken mélázhatunk el, mint velem-idő, bűnfenyítők, hovátlan utak, szószakadásban, messzülő ég, közeltől jő, és sorolhatnám.
„Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai” – vallja egy nyilatkozatában. Élőbeszédben, a máig megőrzött „ízes” tájszólás hallatán derül ki, az olykor valóban meghökkentő szóhasználat nem jelent modorosságot. Ami meglepő (vagy talán sorsszerű?), a mackó termetű, szelíden anekdotázó irodalmár teljesen átlényegül, ha csupán ő és egy ív fehér papír néz farkasszemet: „Mozdulj! Lépj ki az álcás színfalak mögül, vesd le magadról a jámborság jelmezét! Vesd le, elég volt a hunyász szépelgésből, a hunyász szellem kintornáiból, az alárendelt dadogásból, halott heteid önsajnálatából!” (Halmazok)

*
Nem csak hetvenegy éve, de az út is hosszú, mely mögötte áll. A második világháború zűrzavarában született a bukovinai Hadikfalván, ahová elődei is menekülőként érkeztek. Ahogy ő mondja, saját sorsa is része a „szórató szélbeszánt bukovinai székelyekének”.
Karon ülő gyermekként négy év alatt éli át népe legnagyobb tragédiáját, a magyar falvak népességének szétforgácsolását. 1941-ben Zágráb környékére telepítik szülőfaluja népét, három évvel később vonatra teszik őket Fejér megye felé, ahol közös gazdasággal kecsegtetik mindnyájukat. A valóságban darázsfészekbe kerülnek, a visszafoglalt Bácska üresnek mondott szerb házaiba. Mindennaposak a lövöldözések, az atrocitások.
Alig hároméves, amikor kidobolják a falu főterén, hogy a magyaroknak két órán belül el kell hagyniuk „házaikat”. Ekhós szekereken indulnak északnak, céltalanul csatangolnak Vas, Zala és Veszprém megye tájain. A háború végén az ügyükkel megbízott kormányfelelős mégis Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében szórja szét a népcsoportot.
A kis Menyhért szüleivel és öt testvérével Kisdorogra kerül, a kitelepített (!) svábok helyére, ahol a család földet kap. Itt járja ki elemi iskoláit, majd legkisebb gyerek létére ki tudja harcolni, hogy apja szándéka ellenére Bonyhádra mehessen, gimnáziumba. Alkut kötnek, miszerint a fiú minden nyáron megdolgozik az évi tandíjért és buszköltségért. A diák hol állami gazdaságban, hol útépítésnél, máskor a hidasi vegyigyárban vagy a komlói kenyérgyárban keresi meg pénzét. Az évközi kiadások egy részét a Tolna Megyei Népújságban megjelenő verseivel, cikkeivel fedezi.

*
Érettségi után bepakol 96 kötet Olcsó Könyvtár-könyvet, és elindul Budapestre. Rokonnál száll meg, majd elindul munkát keresni. A legelső útjába eső vállalat a Ruggyanta árugyár, a kapuban tábla lóg: „Segédmunkást keresünk!” Ez is éppen olyan jó lesz, mint akármi más, gondolja, és jelentkezik. Két éven át esténként félórán keresztül mossa ki pórusaiból a kormot.
– Ötvenen aludtunk a kultúrteremben, a szekrényem a szék vége volt. Azon tartottam minden cuccom. Esténként feküdtem az ágyban, és a jövőről álmodoztam. Ösztönösen éreztem, érdemes kitartanom, sorsom hamarosan jobbra fordul – meséli öt évtizeddel később.
Így is lesz. Az írást egy napra sem hagyja abba, cikkei jelennek meg az üzemi lapban. Egy szép napon „kiemelik”, és főfoglalkozású üzemi újságíró válik Tamás Menyhértből.
– Saját „hajnali katedrámat” végeztem – veszi át a szót a költő. – Húsz éven át reggel három órakor ébredtem, hat óráig világirodalmat olvastam. Így pótoltam a hiányosságaimat. A Magyar Ifjúságnál lettem irodalmi szerkesztő, majd öt év után az akkori szakszervezeti laphoz, a Népszavához kerültem, ahol a szombati irodalmi mellékletért, a Szép Szóért feleltem. Az időszak élő magyar irodalma volt jelen ebben a kiadásban, határon innen és túl. Egy időre a Népszava főszerkesztő-helyettesévé neveztek ki, majd önállósítottam magam, és a sajtó „szabadúszóinak” hányatott sorsát éltem nyugdíjig.
Mi ketten, újságírók, észre sem vesszük, hogy beszélgetésünk e ponton műfajt vált.

Nem bánta meg, hogy elszakadt a földtől, és „nadrágos” ember lett?

– Nem. Egyfajta önmegvalósítási kényszer hajtott. Akik a gazdaságban maradtak, már nem élnek. A sárga földbe itták magukat.

Költőnek indult, majd három kötet után kijelentette, nincs több mondanivalója, másba kezd. Az utóbbi években mégis egymás után dobja piacra a versesköteteit.

– A hazai költők akkoriban formailag kezdték értelmezni a versírást, a tartalom csupán másod-, harmadrangúvá vált. Köbgyököket, sakklépéseket, képleteket vittek a sorokba, stilisztikai bakugrásokkal akartak valami újat produkálni. Tíz prózakönyvet adtam ki az említett kifakadásom után, de ha közelebbről megvizsgálja azok stílusát, rájöhet, tulajdonképpen prózába írt versek. Lebegésük, belső ritmusuk van.

Mi a Tamás Menyhért-versek konyhatitka?

– Azt a szót kell leírni, ami odaillő. A szóról le kell szedni a felépítményt, akkor súlyosbodik, több lesz, az értelme elmélyül. Csupasz szóval többet lehet kimondani, mint cifra szóval. Ezzel elkerüli a költő, hogy másokat utánozzon.

A hajnali katedra „diplomája” elég volt a pályafutásához?

– Egyszer Illyés Gyulának azt mondtam, hogy irigylem őt, mert könyvtárszobában született. Azt válaszolta, sohase bánjam. „Amit te tudsz, azt nem lehet megtanulni. Amit mi tudunk, azt bárki fölszedheti a könyvtárszobában.”

Ha a Széchényi Könyvtár csak egyetlen kötetét tarthatná listán, melyik legyen az?

– A Vigyázó madár. Az első prózakönyvem, amelyet apám halálára írtam. Olyan ember volt, aki csak a saját kezét hajlandó megmosni… Hat kiadást ért meg.

Egyszer azt mondta, a létezés lényegét keresi minden sorában, amit papírra vet.

– A magam magasságából. Ahogy öregszem, úgy „látok egyre többet le magamról”. Ez furán hangozhat, de az ember így ismeri meg magát, egymás után lehámozza a külső rétegeket, és eljut a magig, az esszenciáig. Most értem el oda, hogy felülről nézek önmagamra, hiszen megéltem életem minden mozzanatát. Megéltem, hogy magamat megértsem.

Hetvenéves korában adta ki legutóbbi verseskötetét, az Alkonyút címűt, amely hetven azonos formában írott strófát tartalmaz. Életútösszegzés?

– Igen. A kötetben van, amit a visszatekintés arra érdemesnek talált. Minden „évgyűrű” kilencsoros. Megszakítok szavakat, így több formában érthetők. Ez költői szertartás, hiszen az én koromban naponta töredezünk apróbb és apróbb darabokra. A ciklus előre írta magát. Nemcsak íve van, de úgy érzem, feszültsége is.

A kötet utolsó szavai: „lefelé is felfelé lépek!” Vagyis semmit sem zár le maga után.

– Ha valaki nem akar többet tudni a világról, mert úgymond „öreg”, az rossz tulajdonság. Mindenre nyitottnak kell lenni. Az utolsó pillanatig.Lefele_is_felfele_lepek2

Somogyvári D. György