Nem_sztarokkal_hanem_szineszekkel_dolgoztam1

„Nem sztárokkal, hanem színészekkel dolgoztam!”

Nemrég ünnepelte nyolcvanadik születésnapját generációk kedvenc filmjeinek megalkotója, Palásthy György. A rendezőnek huszonöt film, kilenc tévéfilm (köztük sorozatok) és vagy fél tucat forgatókönyv megalkotójaként olyan műveket köszönhetünk, mint a Meztelen diplomata, a Hahó, Öcsi!, a Hahó, a tenger!, a Szeleburdi család, a Bors, Az Égigérő fű, a Retúr vagy a Családi kör – hogy tényleg csak néhányat említsünk. A korát minden szempontból letagadható Palásthy Györgyöt „filmes kalandjairól” kérdeztük.

Ön többféle műfajban alkotott, generációkat összefogó, egész családoknak szóló filmeket és sorozatokat készített, legtöbb alkotása mégis ifjúsági film. Miért ezt a műfajt választotta? Biztonságosabbnak tűnt? Olyannak, amit kevésbé támadhat az akkori kulturális vezetés?

– Két dolog is közrejátszott ebben. Egyrészt nyilvánvalóan befolyásolt a személyes hátterem, hiszen nemcsak többgenerációs, de több évszázados pedagóguscsaládból származom. Egyik ősömről például dokumentumok őrzik, hogy megpályázta 1740-ben a nagytarcsai kántortanítói állást – felteszem, sikerrel. Aztán a családban sokan követték őt ezen a pályán, még a nagyapám is kántortanító volt, ő éppen Pesterzsébeten. Ráadásul eleinte én a bölcsészkarra készültem.

Miért döntött végül másképp?

– Mert a Színművészeti Főiskolán két héttel korábban volt a felvételi, így oda mentem el először: mivel felvettek, ott is maradtam. Az imént a tematikai választásomról kérdezett. A pályám kezdetén vígjátékokat, szatírákat rendeztem, de aztán hamar azt gondoltam, jobb olyant választanom, amibe kevésbé tudnak beleszólni – bár kiderült, hogy ez sem teljesen így van, a Szeleburdi család miatt az akkori illetékesek számon kérték, hogy „miért tüntetem fel olyan színben a magyar értelmiséget, hogy még egy rendes lakást sem tud összehozni a családjának, hát mit gondolnak majd rólunk külföldön?” Persze nem ez volt az egyetlen dörgedelem…

Nem_sztarokkal_hanem_szineszekkel_dolgoztam2Aczélos intelmek?

– Igen. Nagyon szomorú történetet dolgoztunk fel, Mándy Iván írta a forgatókönyvet – ez volt az első ilyen jellegű munkája –, egy újságcikk nyomán készítette. A hír röviden arról szólt, hogy egy cigányfiú és egy magyar lány szerelmét tiltották a szülők, ezért a fiatalok a vonat elé feküdtek. Aczél György magához rendelt, és megkérdezte: nem tudom, hogy Magyarországon sem cigány-, sem zsidókérdés nincs?

Melyik film volt ez?

– Ketten haltak meg a címe, de nem csoda, hogy nem ismeri, két-három vetítés után levették műsorról, egy-két kisebb mozi adta le még néhányszor. Tudja, nem nehéz egy filmet kikoptatni…

Páratlan tehetségekkel dolgozott együtt. Filmjeiben még a legkisebb epizódszerepet is színészóriások játsszák. Nyilván – vagy remélhetőleg – a születésnapja előtt tisztelegve több adó is sugározta néhány filmjét, és bevallom, engem lenyűgözött ez a sztárparádé. A személyének szóló gesztus volt, hogy eljöttek a filmjeibe? Vagy ezek a filmek tették a benne szereplőket széles körben ismertté? Hiszen olyan mozik voltak ezek, amelyek az egész családot a vetítővászon vagy a képernyő elé ültették.

– Akkoriban a sztár nem ugyanaz volt, mint ma. Sztárok a színészek voltak, és csak igazi színészek voltak sztárok. Nekem mindig szoros, személyes munkakapcsolatom volt velük, némelyikükhöz barátság is volt fűzött. Estig sorolhatnám a legendás, nagy neveket, akikkel együtt dolgoztam. Latinovits Zoltánnal igazán jó barátságban voltunk, szinte mindvégig tartottuk a kapcsolatot. Nézze azt a képet a falon, azt például ő festette nekem egy balatoni nyaralás alkalmával! De azért is jöttek a filmjeimbe szívesen a színészek, mert tudták, hogy egy-egy epizódot nagy szerep követhet. El tudna ma olyat képzelni, hogy egy gyerekfilmben – Hahó, Öcsi! – olyan óriás, mint Sinkovits Imre, elvállaljon egy összesen két szóból álló szerepet?! Pedig ez történt. Illedelmesen megkérdezte: Balogh úr? És ennyi. Több jelenete nem is volt. És mégis örömmel jött. Ezért szoktam azt mondani, hogy én nem sztárokkal dolgoztam, hanem színészekkel.

Említene mégis néhányat a ma már legendának számító nagy nevekből?

– Tényleg csak néhány: Sinkovits, Huszti, Agárdy, Latinovits, Ajtay, Básti, Darvas, Szendrő, Dayka Margit, Piros Ildikó, Eszenyi Enikő. Neki például – Eszenyinek – ez volt az első filmje (Az élet muzsikája, Kálmán Imre feleségét játszotta benne – a szerk.), és bámulatos alakítást nyújtott. A tizenhat éves fiatal lánytól az ötvenvalahány éves asszonyig mindvégig hiteles volt. Még Kálmán özvegye is nagyon elégedett volt vele.

Nem_sztarokkal_hanem_szineszekkel_dolgoztam4A színész – és persze a rendező – jelenti a jó film zálogát?

– A sikerhez jó forgatókönyv is kell. Olyan, amit író írt…! Janikovszky Éva, Bálint Ágnes, Csukás István, vagy például Török Sándor eleve garanciát jelentenek. Török írta az első gyerekfilmem, a Varázsló forgatókönyvét, amihez hét évig vártunk a pénzre. Amikor végre megkaptuk, és elmentem hozzá, úgy fogadott, hogy vattából hosszú szakállt ragasztott, s mondta: látod, annyit vártunk, hogy már a szakállam is kinőtt.

Hozott is a film öt díjat Gijónban.

– Ott, igen. Itthon azt a bizalmat, hogy utána a következő film azonnal szabad utat kapott.

Voltak emlékezetes esetek a forgatások alatt?

– Rengeteg kedves emlékem van, de talán az egyik legkedvesebb a Hahó, Öcsi! és a Hahó, a tenger! forgatásához és Kovács Krisztiánhoz kötődik. Az elsőnél négyéves fiúcska volt, aki szinte még beszélni is alig tudott; a második forgatásánál már elmúlt ötéves – mindnyájan Uramnak szólítottuk… Volt egy rész, amikor egy kislánnyal az étkezde kirakatablakánál spenótot esznek, és az ablakon benéz egy ló. Jó előre szóltunk a szülőknek, hogy ne nagyon etessék túl őket, mert számítottunk arra, hogy a ló miatt a gyerekek nehezen tudnak majd figyelni, és többször fel kell vennünk a jelenetet. Az elsővel nem is volt gond, a két éhes gyerek azonnal nekilátott az evésnek, csakhogy nem jött a ló – újra! Ismét valami gond – újra! Ez így ment egy darabig, a gyerekek már alig tudták legyűrni a spenótot. Szóltam, hogy na, most már aztán mindenki szedje össze magát, mert ez nem mehet tovább, most igazán jónak kell lenni, erre az ötéves Krisztián felállt, és közölte: „Kedves uram, akkor én ezt nem csinálom!” Mit mondjak? Büszkék voltunk, hogy egy-másfél év alatt ilyen választékosságra tudtuk megtanítani. Vagy volt egy másik eset, ami ma is megmosolyogtat: Makláry Zoltánnal forgattuk a Másfél milliót; nagy gondterhelten járkáltam a műteremben, kerestem a legmegfelelőbb helyet a jelenethez, ő figyelt egy darabig, majd megkérdezte: „Ugye, szeretnéd tudni, mit kell csinálni?”

Televíziós sorozatokban is maradandót alkotott, elég a Borsra vagy a Családi körre gondolni.

– Pedig a Borsot eleinte vegyesen fogadták szakmai és sajtóberkekben. Emlékszem, egy éjszakai forgatásra érkező újságíró azt kérdezte: „hogy készíthet ilyen szemetet az, aki nagyszerű munkákat is kiadott már a kezéből?” Aztán mégis siker, azóta is. Pedig a forgatás óta jócskán megváltozott a tanácsköztársaság megítélése, a filmben mégis ma is nekik drukkolunk. Örülök, hogy én is dolgozhattam benne. És a Családi kör is fontos része volt a munkámnak, az életemnek. Gondoljon csak bele, tíz évig ment a sorozat, közel százhúsz filmben dolgoztunk együtt Ranschburg Jenővel.

Kölcsönösen profitáltak ebből, őt például innen ismerte meg az ország.

– Nekünk pedig éppen ő adott rangot, szakmai hitelességet!

Persze, nem csak családi és gyerekfilmeket csinált. A Retúr olyan lett, mint egy jutalomjáték – önnek is és szereplőknek is…

– Többen sajnos azóta már kiszálltak abból a vonatfülkéből, Sinkovits, Agárdy, Kibédi… Agárdyt már nagyon nehéz volt rábeszélni erre a filmre, végül mégis annyira a kedvence lett, hogy még a sírkövén is megörökítették az egyik plaketten, ezzel a felirattal: „Tesómmal, Sinkovits Imrével a Retúrban”. Megrázó volt ezt látni.

A legutóbbi filmje 2001-es, ez A szalmabábuk lázadása. Miért nem forgatott többet?

– Már nem tudnám megszokni azt a produceri rendszert, ami jelenleg működik. Én ahhoz szoktam, hogy egy filmnél minden döntés a rendezőé, ő irányít mindent. Ma mi van? A rendező is csak egy alkalmazott a többi között. Ne higgye, hogy ez hiúsági kérdés, mert nem az. Ma a rendezőnek nincsenek meg a döntéshez szükséges eszközei, és átláthatatlan a pénzek útja. De visszatart az is, hogy ez a pálya tele van feszültséggel és szorongással, hiszen anyagilag és művészileg is felelni kell mindenért – ezt már nem tudnám csinálni, pedig van még két forgatókönyvem, de inkább hagyjuk is…

Szerencsére annyi filmet forgatott pályája során, hogy a jogdíjak biztosan nyújtanak némi biztonságot a mai nehéz világban.

– Jó, hogy így gondolja… Jogdíjak? Jószerivel már csak emlékek, de ebbe se bonyolódjunk bele.

Önnek hol vannak a képzeletbeli emléktáblái? Melyek életének fő helyszínei?

– Hetvenöt éve élek a Hegyvidéken. Ötéves koromban költöztünk az akkor úgynevezett városi házak egyikébe, az önkormányzat feletti épületbe; városi tisztviselők laktak benne – apám a honvédelmi minisztériumban dolgozott. A mi házunkban volt a Magyar Kórus, ezért nagyon gyakran láttuk ott Kodály Zoltánt, Bárdos Lajost, de Ritoók Emmát is. Aztán a „Mackós” iskola, ahová kisgyerekként jártam, és nagyon sok helyet említhetnék, ahol a kerületben laktunk. Ezt a házunkat, ahol most élünk, negyven éve építettük. Mára már világossá vált: engem a családi kötődések és életem meghatározó élményei, emlékei tettek ennyire hűségessé a Hegyvidékhez.Nem_sztarokkal_hanem_szineszekkel_dolgoztam3

Antal Ildikó