Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Az_egyennel_es_csaladjaval_is_foglalkozunk

"Az egyénnel és családjával is foglalkozunk"

Novemberben vette át a fővárosi "Zalabai Gábor-díj – A budapestiek esélyegyenlőségéért" kitüntetést Nyulas Katalin. A XII. kerületi Családsegítő és Gyermekjóléti Központban tizenhét éve családgondozó szociális munkásként dolgozó szakembert a rászorultakhoz fűződő viszonyáról kérdeztük.

Mikor döntötte el, hogy a szociális szférában akar tevékenykedni?

– Még ha áttételesen is, de már egészen fiatalon megérintett a szociális munka világa. Édesanyám, aki Gödöllőn pszichiáter főorvos volt, időnként elvitt az általa vezetett alkoholbetegek klubjába, valamint a helyi Mentálhigiénés Egyesület rendezvényeire és pszichiátriai betegotthoni látogatásokra. Itt értettem meg, hogy a nehéz helyzetbe kerülőknek az esetek nagy részében szakértői segítségre van szükségük.

Ezek szerint, legalábbis ami a hivatást illeti, már gyerekként eldőlt a sorsa. A szükséges végzettségek megszerzése is ennyire egyértelmű volt?

– Érettségi után egy könyvtárba mentem dolgozni, közben beiratkoztam történelem–népművelés szakra. Ez tudatos döntés volt, hiszen szociális munkás akartam lenni, ehhez pedig az akkori oktatási rendszerben a népművelés állt a legközelebb.

Hogyan került közvetlen kapcsolatba a szociális munkával?

– A nyolcvanas évek közepétől állandó látogatója voltam a Szociálpedagógiai Műhelynek a Múzeum utcában, ahol már a mai értelemben vett szociális munkával foglalkoztunk. Akkoriban kezdtek megmutatkozni társadalmi szinten a komplex szociális, mentális problémák, amelyekre megpróbáltunk válaszokat keresni. 1989-ben aztán beiratkoztam a másoddiplomás szociálpolitika szakra, ahol Ferge Zsuzsa vezetésével megismerkedtem a szakma igazi mélységeivel.

Az egyetem után rögtön a Hegyvidéken kezdett dolgozni?

– Csak három évvel később! Először egy külvárosi családsegítőben töltöttem el három esztendőt, ami rendkívül hasznos tapasztalatszerzésnek bizonyult. Egy idő után azonban úgy éreztem, valami hiányzik, ezért váltani akartam. 1994-ben aztán megtaláltam a helyemet, azóta megszakítás nélkül a Hegyvidéken dolgozom.

Hogyan határozná meg a szociális munka lényegét?

– A legfontosabb a komplexitás, hiszen a szociális gondok nem csupán anyagi, hanem kapcsolati és lelki válságot is okoznak. A megoldást azonban a kliensnek magának kell megtalálnia, a szociális munkás abban segít, hogy megmutatja az utat, kitágítja a lehetőségek horizontját. Nem csupán az egyénnel, hanem a családjával is foglalkozunk, hiszen a környezet együttműködése nélkül sokkal nehezebben rendeződik a bajba kerülő ember élete. Einstein azt mondta, egyetlen probléma sem oldható meg abban a szemléletben, amelyben keletkezett, azt hiszem, ez a gondolat nagyon jól illik a mi többféle szakemberből álló csapatunkra.

Milyen problémákkal találkozik a leggyakrabban?

– Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik az egyik leggazdagabb budapesti kerület, azonban a kedvezőtlen társadalmi folyamatok a Hegyvidéken élőket sem kímélik. A leggyakoribb probléma a munkanélküliség, illetve az ebből adódó tartozások, az anyagi nehézségek, a mentális, valamint a kapcsolati krízisek. Egyre több az idős ember, őket a pénzügyi gondok mellett leginkább az elmagányosodás sújtja. Tavaly száztizennyolc segítségre szoruló fordult hozzám, az Álláskeresők Klubjában pedig közel nyolcvanan vettek részt.

Az Álláskereső Klub beindítása az ön nevéhez fűződik. Honnan jött az ötlet?

– Mindig is szívesen foglalkoztam csoportokkal, az első munkahelyemen állami gondozásból kikerült nőknek filmklubot alapítottam. A gyermekeit egyedül nevelőknek és a hátrányos helyzetű kamaszoknak szóló klubot már a tizenkettedik kerületi intézményben szerveztük meg. Amikor a Hegyvidékre érkeztem, rögtön arra gondoltam, hogy az ajtónkra ne csak a "Családsegítő" szó legyen kiírva, mert ez sokakat eltántorít. Kellett valami személyesebb, ami képes összehozni az embereket, így jött létre 1994-ben az Álláskereső Klub.

Mi a siker titka?

– Talán az, hogy a klubon belül a hasonló problémával küszködő emberek is tudnak segíteni egymásnak, ami sokszor többet ér bármilyen hivatalos támogatásnál. A gyakorlati segítségen kívül vannak ingyenes továbbképzéseink, jelenleg számítógép-kezelői és angol nyelvi képzésen vehetnek részt a klubtagok. Rendszeresen szervezünk kis csoportokat: ilyen a negyven feletti diplomás állástalan nőknek és a közcélú foglalkoztatás keretében dolgozóknak szóló program. Bár az Álláskereső Klub hatékonyan működik, az igazi megoldás az lenne, ha valódi munkát is tudnánk biztosítani az embereknek. Most úgy néz ki, sikerrel járunk; bízom benne, hogy néhány hónapon belül konkrétumokról is beszámolhatok.

Knp.