Az_osszemosolygasok_keruletenek_szerelmese

Az „összemosolygások kerületének” szerelmese

Kovács Gergelyné – kinek Irénke, kinek Irénke néni – az idei ősz talán utolsó napsütéses, simogató délelőttjén saját sütésű túrós rétessel és érett fügével várt otthonában, első találkozásunk ellenére régi barátként, hogy hazáról és értékekről, kultúráról és műveltségről, szeretetről és tiszteletről beszélgessünk. A szeptemberben díszpolgárrá avatott kultúrtörténész–muzeológus közel fél évszázada él a Hegyvidéken, s mint a kitüntetés átadásakor Pokorni Zoltán polgármester elmondta: azért kapta köszönetül ezt az elismerést, mert „mindig barátságos, közvetlen, és fantasztikus lelkületével összetart egy közösséget.”

– Tudod, ha ez ember elér egy bizonyos életkort, és hosszú időt tisztességgel ledolgozott egy munkahelyen, előbb-utóbb utolérik a különböző szakmai díjak – nem baj, hogy tegezlek, ugye, nekem ez így közvetlenebb, és örülnék, ha viszonoznád…

Köszönöm!

– …szóval a szakmai elismerések elkezdenek sorakozni, és egy idő után mi magunk is úgy fogadjuk őket, mint valami kötelező juttatást. De amikor megtudtam, hogy díszpolgári címet kapok, az valami igazán nagy öröm volt! Azt még szegény férjem is megérhette, amikor megérkezett Pokorni úr levele, mondta is: „végre valami, amit nem hivatalból kapsz!”

Az átadón már nem lehetett ott. Pedig az örömet is jobb együtt átélni.

– Ez tényleg így van, néha ezt is közösen kell feldolgozni, éppen ezért voltak itt nálam tegnap este a barátaim, hogy együtt örüljenek velem a díszpolgári címnek. Csak Gergely hiányzott közülünk.

Milyen férj volt?

– Mindenkinek olyan házasságot kívánok, mint amilyen a miénk volt. A jó házasságban az emberségünk teljesedik ki. A jóisten kegyelmének érzem, hogy olyan hitvessel ajándékozott meg, aki amikor a munkám, feladataim, betegségem, a lelki megrázkódtatások kötéltáncra kényszerítettek, önmagát feszítette ki hálónak, hogy felfogjon, ha leesem. Örülnék, ha olykor ő is érezte volna, hogy így teszek én is. Látod, először találkozunk, és máris milyen személyes dolgokról tudunk beszélgetni.

Nem először…

– ?

Nem mondanám találkozásnak, de voltunk már egyszer egy időben ugyanott: 1976 augusztusában a szüleimmel mi is abban a sok ezres tömegben álltunk, amelyik a Mohácsi Történelmi Emlékhely felavatására gyűlt össze. Kislány voltam még, mégis máig emlékszem a megrázkódtatásra, amit a kopjafák, szobrok és a néma harang láttán éreztem. Az a hatalmas tömeg ott, Sátorhely mellett azon a napon örök leckét kapott magyarságtudatból. És neked mint az emlékhely egyik legfőbb kezdeményezőjének elévülhetetlen szereped volt ebben.

– Tudod, úgy vagyok én mindezzel, hogy az ember a végtelenből a végtelenbe tart, s ennek csupán egy állomása földi létünk. Amikor bemégy egy történelmi helyre, érzed, hogy létezésünk nem arra az átlagosan megélhető nyolcvan évre szól, ami fizikai valónkat jelenti, hanem kitágul a tudatod a végtelen felé. A végtelen felé, amiben a dolgok összefüggenek és hatnak egymásra. Ezért tartom katasztrófának, hogy a huszadik század második felétől a világunk a specializálódásról szól, és nem a különböző tudományágak kötéséről. S hiába látom, hogy az Ady-féle „minden egész eltörött” részei összeilleszthetők lennének, mégis minden tovább aprózódik. Márpedig az erre képesített nemzedéknek vége, ha egy részlet, egy résztudás kiesik, mert akkor az egész dől össze. Ezért fontos, hogy figyeljünk oda mindenre, ami besodródik hozzánk; szeretettel kell lenni minden iránt. Nem a mostanában sokat emlegetett nyitottságra gondolok, mert aki mindenre nyitott, olyan, mintha pőrén menne a csatába, ahelyett, hogy védőpajzzsal vértezné fel magát.

Az összefüggéseken alapuló tudás a pajzs? Ilyen tudás része a néprajz is?

– Bizony ám! A néprajz kincs, olyan nemzeti kultúra és művészet, amit hosszú ideig méltatlanul, kegyetlenül kezeltek. Pedig gyökerei a távoli múltba nyúlnak. Ahogy Kodály, Bartók és Lajtha László összegyűjtötték a magyarság népzenei emlékét, és e gyűjtéseket zenéjükben megjelenítették, úgy a tárgyi kultúra darabjainak, jellegzetességeinek a beépítése is fontos lett volna mindennapi életünkbe. Nagy kedvem lett volna ennek az alkalmazott néprajznak a műveléséhez, de ilyen nem volt. Sőt, ne szépítsük, a néprajz nacionalista tudománynak számított.

Mit jelentett volna mindez?

– Például el lehetett volna készíteni egy házgyári lakásba a régi népi bútorok egyszerű, fenyőből – nem pozdorjából! – készült változatát. A skandinávoknak ez miért volt természetesebb? Vagy akár a táncházakhoz hasonlóan a népi viselet őrzését is meg lehetett volna tenni – szinte minden más országban büszkébbek ezekre a hagyományokra, mi pedig még csak meg sem kíséreltük. A legjobban az bántott, hogy akkoriban a szabadtéri néprajzi múzeumok, amelyek bemutatták a paraszti kultúra tárgyait, mindig a legszegényebbek életét láttatták, ami az embert mindjárt el is taszította mindettől.

Igen, és a múzeumlátogató azt érezte: milyen jó, hogy ezen már túl vagyunk.

– Látod, erről beszélek! Sőt, ha tovább megyek: Szerb Antal óta irodalomtörténet sincs már, csak egy-egy szerzőre, műre szorítkozó speciális kutatások sora. És ma már igazi kritika sincs, legfeljebb becsmérlő, kritizáló írások, amik nem kritikák!

Miért kultúrtörténésznek, nem pedig művelődéstörténésznek hívod magad?

– Mert a kultúra és a művelődés, műveltség nem ugyanaz. A műveltséget meg lehet szerezni könyvekből, tanítóktól, de a kultúrába bele kell születni generációk során felgyűlt tudás és érték átadásával. A kultúra ezért több, jóval több, mint a művelődés! A kultúra az emberi együttélés lenyomata. Ezért mondtam korábban azt, hogy minden összefügg mindennel, és minden hatással van mindenre.

Így például a Hegyvidék hatással van rád, és viszont?

– De még mennyire! Ez a kerület az első pillanatban lenyűgözött. Attól kezdve, hogy 1963-ban, még fiatal házasként a férjemmel beköltöztünk – Debrecenből házasodtam ide –, mindig barátok vettek körül bennünket. Például amikor az albérletből átmentünk a saját lakásunkba, Rigó Feri bácsi, az orvos egyik reggel becsengetett három szál fehér szegfűvel: „nem akartam első alkalommal úgy jönni hozzátok, hogy beteghez hívtok” – mondta. Azóta is mindig számíthatunk egymásra a szomszédokkal, ismerősökkel. Ezért szoktam azt mondani, hogy a Hegyvidék az összemosolygások kerülete. Itt nem szólnak oda az idős embernek, hogy siessen már az útból, hanem ha kell, segítenek neki. Sajátos közeg az, amiben élünk. Nézd csak meg, dél körül mennyi babakocsis kismamát látsz például a Böszörményi úton! Ez nagyon jót jelent, és sokat megmutat abból, amiről beszéltem.

Mi lehet az oka ennek az atmoszférának?

– Sokat gondolkodtam már azon, hogy talán a Farkasréti temető ölelése az, ami ezt a kerületet óvja. Ezért is tervezem, hogy egy általam szerkesztett hangos könyvvel hozzájárulok ahhoz, hogy a sírkert, ahol a huszadik század neves magyarjainak sírjai domborulnak, váljon nemzeti panteonná. Ezzel a megbecsüléssel tartozunk nemcsak az emléküknek, de önmagunknak is... No, de ne kéresd magad, kóstold már meg a rétest, házi tésztából sütöttem!

Antal Ildikó