Ujranyitas_nyitas_az_ujra11

Mert mi így szeretnénk élni…

Ha a XII. kerületre gondolok, minden egy érzéssel kezdődik. Egy olyan megnyugtató érzéssel, mikor az ember az ismerős szagok, a megszokott látvány biztonságában vasárnapi ebédre érkezik a nagymamához. Ahol a tárgyak évek óta a megtalált helyükön szolgálnak, ahol minden különösebb ok nélkül a dolgok együttállása harmonikus.
A Hegyvidék tudatos, folyamatos, tartható és nem megterhelő fejlődése is e harmónia felé mutat. Ennek a fejlődésnek az egyik szép mérföldköve a MOM Kulturális Központ és a Gesztenyés találkozásának újraálmodása és megvalósítása.
Tizenévesként ismerkedtem meg a Gesztenyés kerttel. Hasonló állapotban volt, mint Budapest parkjai általában, de a környék jellegéből adódóan a parkban "élő" emberek mégsem pusztították elviselhetetlen mértékben. Akkoriban nem ez volt a kisgyermekes családok első számú szabadidős célpontja, lepusztult játszóterével, kutyasétáltatók hadával.
Sok éve nem jártam már a parkban, amikor egy esti koncertre bandukolva becsábítottak az ismerős bokrok, gyermekkorom képei. Körülnézve pontosan azt a fejlődést tapasztaltam, amiről beszéltem. Fontos helyeken nyúltak a parkhoz, hogy a kutyasétáltatók és a kisgyermekesek kényelmesen és biztonságosan megférjenek egymás mellett, az elnyűtt lépcső megfiatalodott, és kicsit összefésülték a Gesztenyés kócos növényzetét.
Az igazán nagy változás a park kultúrház felőli bejáratának méltó újragondolása. Laikusként, csak a velem született szépérzékemre és folyton változó gusztusomra hagyatkozva, úgy tudnám legjobban jellemezni, hogy az ízlés találkozott az intelligenciával. A MOM emblematikus megjelenését remekül olvasztották a szolid, mégis modern környezetbe. Új világosítással és egy kis sminkkel. Tágas faburkolatú teraszról – akár ebéd közben – nézhetünk rá a parkra lombmagasságból. Kerületléptékű tér, korszerű, ötletes és szép piacsor.
Mindezt délutáni, majd kicsit később esti fényekkel is megcsodálhattam.
Eme újjászületés méltó megünneplése végett az este Rúzsa Magdi és zenekara lépett fel a színpadon. Több kis helyi ünnepség érlelte meg bennem azt a rossz érzést, ami a koncert előtt mint bosszantó szúnyog zúgott körül. A nagyon határolt büdzsé, hely és rendszabályok Bermuda-háromszögében rendezett, izzadtságszagú, elszámolható fellépők rövid, kompromisszumoktól terhes produkciója. És most valami nagyon más történt: 150-300-ad magammal vártuk a kezdést, a pódium fokozatosan megtelt. Az első pillanatban egyértelművé vált, hogy igazi zenészekről van szó. Profi megjelenés, technika, repertoár. Az első pengetéstől az utolsó szólóig igazi koncertélmény volt. Lendületes, erős rock and roll, semmi sumákolás, semmi maszatolás. Ahogy a tömeg szépen lassan egy testként ritmusra kezdett mozogni, nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg magamnak ezt a társaságot.
Ahogy vizsgálódtam, a fülemben és a mellkasomban dörömbölő zenével, mosolyogva vettem tudomásul, hogy ez nem a klasszikus koncertsereg. A műanyag pohárban hánykolódó sör helyett borostyánszín talpas poharak, lábam alatt elrohanó gyerekek, egymás kezét szorongató idősek. Apukák és anyukák huncut egymásra pillantása, egy bevillanó közös koncertélmény. Ahogy a füst és a gyerekek szappanbuborékai kergették egymást a villódzó fényben, arra gondoltam, ezek az emberek szeretnek így élni. Talán azt gondolják, hogy nem kell elmenni ahhoz, hogy olyan életet élhessünk, amilyet szeretnénk, mert ha elegen akarjuk, úgy lehet, ahogyan mi akarjuk. És ezen a szép, hűvös szeptemberi estén örültem, hogy hegyvidéki vagyok.

Molnár Vázsony