Amadinda-csoport-AlmasiLajos

Amadinda: világszínvonalra „ütötték” magukat - Szeptember 25. 18.00 MOM Színházterem

Az Amadinda együttes életében meghatározó szerepe van a négyes számnak. Az 1984-ben alakult ütőhangszeres zenekarnak négy tagja van, napjainkig negyven országban jártak, 2004-ben kaptak Kossuth-díjat, és műfajukban a világ négy legjobb együttese között tartják számon őket. Az alapító-vezető Rácz Zoltánnal beszélgettünk Krisztina körúti otthonában.

Afrikai csengésű nevet választottak maguknak...

– Valóban, az amadinda egy ugandai eredetű ütőhangszer. Földön fekvő, óriásxilofonra emlékeztet, tizenkét falapot tartalmaz, ezek pentatlon hangsorra vannak hangolva. A körülötte guggoló négy játékos szólaltatja meg, vagyis egyetlen hangszeren zenekari képzetet lehet produkálni.

Volt egyfajta jelképes motívum a névválasztásban?

– Tudatosan semmi esetre sem. Bár használtuk már ezt a hangszert akkoriban, pusztán az érdekes hangzása miatt maradtunk e név mellett. Bevallom, hosszú vita után döntöttünk így…

Jól tudom, hogy évfolyamtársak voltak a főiskolán?

– Pontosabban ugyanarra a tanszékre jártunk. Hosszú közös muzsikálások után érlelődött meg bennünk az elhatározás, hogy ütőegyüttest alakítunk. Eleinte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenekaraként szerepeltünk. Tizennyolc hónapi felkészüléssel a tarsolyunkban, diplomaosztás után egy évvel léptünk önálló pályára.

A siker gyorsan a nyomukba szegődött.

– Még a megalakulásunk esztendejében egy német kiadó Darmstadtban nekünk ítélte a Stipendium-díjat, rá egy évre első helyet értünk el a rotterdami Gaudeamus nemzetközi zenekari versenyen.

Meglepetésként érte önöket a hirtelen jött elismerés?

– Inkább váratlanul, hiszen még csak másfél esztendővel a megalakulás után jártunk. Visszatekintve azonban úgy látom, már akkor is megvolt a sikerünk alapja. Keményen dolgoztunk, tudtuk, mit akarunk hosszú távon.

Elárulja, mi volt a cél?

– Először is a repertoárunkba vettük a Magyarországon akkor még kiadatlan, de szakmai körökben immár klasszikussá váló ütőhangszeres kompozíciókat. Másodszor, elköteleztük magunkat amellett, hogy a magyar szerzők hírnevét terjesztjük külföldön. Végül, de nem utolsósorban, törekvéseinkkel inspirációt akartunk nyújtani zeneszerzőknek új ütőhangszeres művek komponálásához.

Különlegesnek számít napjainkban egy – szakmai nyelven – „percussion” zenekar?

– Egyáltalán nem. Amerikában már a második világháború előtt megjelentek hasonló felállású együttesek, Európában a hatvanas években lettek népszerűek. Legelsőként a '62-ben alakult Les Percussion de Strasbourg együttes vált legendássá ebben a műfajban. Szívesen nevezem magunkat második generációs előadóknak – természetesen azóta felnőtt egy harmadik generáció is a nyomunkban.

Sokféle, olykor egzotikusnak látszó hangszert használnak előadásaik során. Mégis, melyek azok, amelyek alapnak számítanak a műfajban?

– A skála valóban roppant széles, hiszen legtöbbször ősi hangszerekről van szó, amelyek együtt formálódtak az emberiséggel. Alapvetően a marimbák, a xilofonok és a vibrafonok alkotják műsoraink gerincét, a ritmuskíséretet számos dobfajta szolgáltatja. De hangszer-változatosság tekintetében Délkelet-Ázsia és Afrika nyújt kimeríthetetlen forrást számunkra fém, bőr és különböző, dallamot is játszó ütőhangszerekkel.

Külföldi útjaik során bizonyára rátalálnak laikus számára furcsa, tradicionális instrumentumokra is. Foglalkoznak velük mélyrehatóbban?

– Sőt, amint lehetséges, beépítjük azokat a műsorainkba! Jelenlegi repertoárunk jelentős része hagyományos hangszerekre épül.

Írjon le néhányat közülük!

– Szóban nehéz... Látni és hallani kell! Polinéziai eredetű például egy fatörzsből kivájt ütőhangszer, amely nélkülözhetetlen a tahiti népzenében. Van egy baszk hangszerünk, a txalaparta, ez rendkívül durván kidolgozott, de jó hangzású.

Ha jól számolom, eddig huszonegy önálló lemezük jelent meg, ebből hatot teljes egészében egy bizonyos John Cage műveinek feldolgozására szántak. Ki ő?

– Alapszerző a műfajban. Elsősorban a harmincas-negyvenes években komponált művei ragadták meg a fantáziánkat, de büszkén mondhatom, élete utolsó évében írt egy hetvenkét perces ütőhangszeres darabot kizárólag az Amadinda számára. John Cage megkerülhetetlen figura a szakmánkban, de azt hiszem, tágabb értelemben, a huszadik század zenekultúrájában is.

Meghívást kaptak a Hegyvidéki Ősz fesztiválra. Elárulna néhány „titkot” a tervezett műsorból?

– Nem rejtünk titkokat a hangszeres dobozokban. Örömteli, lendületes muzsikával szándékozzuk megköszönni a megtisztelő invitálást. A program átfogja az Amadinda-spektrumot, lesznek művek a korai évekből, ugyanakkor frissek is. Kétszer negyvenöt perces előadást tartunk.

Próbáltak már az „új” MOM színpadán?

– Még nem, de meglátogattuk a helyszínt. Annyira lenyűgözött bennünket a hangversenyterem új köntöse, e klasszikus létesítmény újraavatásának ünnepélyes mivolta, hogy többször is átírtuk a programunkat. Méltók akarunk lenni a pillanathoz. Úgy döntöttünk, meglepetésként hegyvidéki közönségünknek előadunk három ritkán játszott Debussy-átiratot. Remélem, éppen olyan szeretettel fogadják majd, mint amilyen szeretettel mi készülünk a találkozásra…

Somogyvári D. György