Gyerekeknek_idegen_nyelven_irok

„Gyerekeknek idegen nyelven írok”

Rigó Béla legismertebb munkáinak egyike a Nálatok laknak-e állatok? című kötet. Azt vallja magáról, hogy ha gyerekeknek ír, az olyan számára, mintha idegen nyelven írna. Az IBBY-, Quasimodo- és Lilla-díjas, többszörös Aquincumi babérkoszorús költőt, írót, szerkesztőt, műfordítót, irodalomtörténészt hegyvidéki otthonában kerestük fel, ahol elmesélte: első megrázó élménye után miért érzi ajándéknak, hogy a kerületben lakik.

– Kolozsváron születtem 1942-ben, Kiskunhalason nőttem fel, Szegeden diplomáztam. Azt szoktam mondani, hogy én a második bécsi döntés következménye vagyok. Amikor bevonult a magyar állam Észak-Erdélybe, a postai gyakornok apám Szamosújvárra került – hogy elvehesse anyámat. Kolozsvárról 1944-ben menekültünk el azzal a híres vonattal, amelyből kiugrálva Szajolnál néztük végig a szolnoki pályaudvar szétbombázását. Néhány hónapig itt, Budán, a Menkina János (ma Tartsay Vilmos) utcában húztuk meg magunkat egy másik menekültcsaláddal együtt. Apám innen ment hősi halált halni.

Nem is hallottak róla többé?

– Később tudtam meg, hogy egy ismerősünk még látta aznap arrafelé, ahol most a turulszobor áll, a Böszörményi út elején. Akkoriban nem az előnyös oldalát ismertem meg a Hegyvidéknek, ma azonban úgy érzem, ajándék, hogy itt lakom, ahol valaha a szerény lehetőségeimhez képest fizettem is azért, hogy itt lehessek: gyerekként Csillebércen is jártam, és jutalomnak számított, hogy a fogaskerekűvel utazhattam. Aztán végleg 1978-ban költöztem a kerületbe, a mostani lakásunkban 1979 óta lakunk.

Volt valaki a családjában, aki megszerettette önnel a meséket?

– Nálunk nem volt családi mesemondó, mindössze egy-két mesekönyvem akadt, azokból tanultam meg a betűket. Amint magabiztosabb lettem, felnőttirodalmat kezdtem olvasni – a háború után például Révai nagy lexikonját. A gyerekirodalomba úgy kerültem, mint Magyarországon sokan mások is. A nem megbízható írók a szocialista tábor legtöbb országában csak műfordítást végezhettek, nálunk gyerekirodalmat is írhattak. A Móra kiadó akkori vezetője, Fazekas Anna, az Öreg néne őzikéje szerzője védőszárnyat nyújtott. Ennek köszönhető például, hogy az ötvenes években megjelenhetett Weöres Sándor Bóbitája.

Van különbség, hogy felnőttnek vagy gyereknek ír?

– Nem titkolom: gyerekeknek idegen nyelven írok, mint egy másik nyelvet, úgy kellett megtanulnom az övékét. Irigylem azokat a szerzőket, akik megmaradtak infantilisnak, belőlem hiányzik ez a vonás. Felnőtteknek is írok, nem is keveset, de a gyerekirodalom az, ami sokkal élőbb, mert a felnőtt kivonul az irodalomból, de azt azért szeretné, hogy a gyereke olvasson.

Szerzőként, a Kincskereső főszerkesztőjeként mit tapasztal, most is annyira kétségbeejtő a gyerekek olvasási szokása, igénye, mint még néhány évvel ezelőtt is?

– Valamikor olvasott mindenki. A paraszt néni is rendszeresen hazavitte a könyvtárból a Jókai-köteteket. Aztán jött a tévé. Gyerekkorunkban még a „guta ütött volna meg” minket, ha a rossz idő miatt a lakásba szorulva nem olvashattunk volna. Ma a gyerekeknél is van egy szellemi elit – miközben a többség nem olvas, ők igen. Erre a Harry Potter-jelenségnél jött rá a világ, mármint az elvárásra, mert ciki volt, ha valaki nem olvasta a legújabb részt.

Véleménye szerint hozzájárult a Harry Potter-sorozat a minőségi olvasáshoz?

– Az első négy kötet mindenképpen javította az olvasási készséget. Ha bármilyen eszközzel rá tudunk venni egy gyereket az olvasásra, ráadásul úgy, hogy határidőre elolvasson mondjuk négyszáz oldalt, mert a megjelenés után két héttel már „lemaradt”, s úgy olvassa, hogy utána arról beszélni is tudjon, az nagy eredmény. Kár, hogy a filmek megjelenése után ez a hatás elpárolgott: már a mozivászonról is beszerezhetővé vált az információ. Vannak gyerekek, akiknek az olvasás fontos dolog; én ezt a szülő műveltségével hozom összefüggésbe, nem a gazdasági helyzettel. Lehet könyvet kiadni egy igényesebb olvasói rétegnek, csak meg kell tudni győzni őket arról, hogy nekik készült.

Kiadni kisebb példányszámban, magasabb áron…

– Emiatt sok gyerek tényleg nehezebben veheti meg, de ha van olyan könyvtár – és szerencsére mindig hallani jó példákról –, amelyik motiválni tudja a fiatalokat, akkor mindez hozzáférhető.

Ön a könyvtárnál is élőbb kapcsolatban áll a gyerekekkel, két hegyvidéki iskolában irodalomórát tartott.

– Először a Kós Károlyba hívtak meg, legutóbb a Virányosban tartottam négy rendhagyó órát (lásd cikkünket külön – a szerk.). Boldogan elmegyek – bármilyen ellenszolgáltatás nélkül – minden iskolába, azzal a feltétellel, hogy szerezzenek be legalább egy példányt a kötetemből, s abból a gyerekek készüljenek fel valamivel, mert az már olyan alap lehet, amivel a világot is meg tudjuk váltani. Ezek a versek a gyerekeknek íródtak, így talán az iskola is képes ráébreszteni őket, hogy az irodalom élvezetes és jó dolog.

Tizenhét éve főszerkesztője a Kincskeresőnek, hosszú ideje az utódát keresi. Elfáradt?

– Én, aki magamnak soha nem kértem semmit, a Kincskeresőnek szemrebbenés nélkül tarháltam; igen, belefáradtam. Már rég odaadnám bárkinek, aki garantálja, hogy tényleg megjelenteti. De nem tudok megszabadulni tőle – létének utolsó biztosítéka (volt?), hogy én ingyen csinálom.

Apósával, Romhányi Józseffel sok közös alkotásuk született, elég Vukra, Mézgáékra, Szaffira, dr. Bubóra, a képeskönyvekre gondolni.

– Először a Móra kiadó szerkesztőjeként dolgoztam vele, később a Nagy szamárfül kötetét szerkesztettem. Tudta, hogy a kilencvenedik születésnapja tiszteletére Nagytétényben utcát neveztek el róla? Bevallom, a feleségemmel, Romhányi Ágnes műfordítóval régi vágyunk, hogy valami módon méltó emléket állítsunk a nevének. Ez nem csupán a mi érzelmeink miatt fontos. Romhányi az, akinek a neve nem porosodik, hanem egyre ismertebb. Ezért azon gondolkodunk, hogy létrehozunk a nevével egy alapítványt tehetséges művésznövendékek támogatására, eleinte a különböző jogdíjakra, később a ráhagyott családi vagyonra támaszkodva. Ha egyelőre emléktábla nincs is a Mátyás király út 37. falán, ahol élete utolsó huszonkét évét töltötte, legismertebb műveit írta, az alapítványnak otthont adhat egykori lakóhelye.

Min dolgozik mostanában?

– Egy Mézga-krimi megjelenését várom, a címe: Mézgáék visszalőnek – Kilenc különc mini krimi. Még Romhányi ötlete alapján írtam 2002-ben a negyedik rajzfilmsorozat tervezeteként, most ősszel kerül a könyvesboltokba. Ugyanolyan családi történet lesz, mint a korábbi Mézga-szériák. Ezenkívül, remélem, a többi félbehagyott dolgaimból is sikerül befejeznem még néhányat.

Antal Ildikó