Svabhegy

Hegyvidéki városrészek - Svábhegy (1.)

Sorozatunkban a XII. kerület városrészeit mutatjuk be. A Hegyvidéket tizennyolc különböző terület alkotja, ezek kialakulása, földrajzi viszonyai számos érdekességet tartogatnak, ami nemcsak a helytörténet szerelmeseit, hanem valamennyi olvasónkat érdekelheti. A Svábhegy az egyik legpatinásabb kerületrész.

A Svábhegy elnevezése a történelem évszázadai alatt – a nagy múlttal rendelkező városrészekhez hasonlóan – többször változott. Legrégebbi ránk maradt elnevezései közé tartozik a Barát-hegy és a Pap-hegy. Ezek onnan eredeztethetők, hogy a terület a bélakúti apátságnak fizetett tizedet a középkorban.
Mai nevének eredete a budai vár 1686-os ostromához köthető, a törökök által birtokolt várat innen ágyúzta a sváb katonaság. Kutatások azóta bizonyították, hogy a sváb tüzérség a mai Kis-Sváb-hegyen állomásozott, így eredetileg annak a területnek volt Sváb-hegy a neve. Több kutató azonban, így a Svábhegy című monográfiát író Siklóssy László is inkább azon a véleményen van, hogy az ostromló seregnek nincs köze a névhez, a Svábhegy szerinte egyszerűen az itt élő sváb származású lakosság után kapta a nevét.
Az 1847-es Dűlőkeresztelő során az Isten-hegy nevet kapta, ami azonban soha nem ment át a köztudatba. Egyet biztosan tudunk: 1945 és 1991 között a Szabadság-hegy nevet viselte a terület, majd visszakapta a Svábhegy megnevezést.
A városrésznek, illetve a földrajzi értelemben vett Sváb-hegynek nemcsak az elnevezése, hanem a területe is többször változott az idők folyamán: fokozatosan egyre kisebb lett. Eredetileg a Kis-Sváb-hegyet is beleértették a területébe, ez a rész vált ki a legkorábban, majd az Isten-hegy, végül 1860-ban a Széchenyi-hegy is önálló nevet kapott.
A Sváb-hegy a középkorban csak egy volt a budai hegyek közül, ugyanúgy erdők borították, mint a többit, a fás területeket csak egy-egy szőlőültetvény szakította meg. Az erdő rendkívül gazdag volt vadban, és mivel közel állt a vár, így hamar a király védett vadászterületévé vált.
A budai vár ásatásai során nagy mennyiségben kerültek elő középkori konyhai hulladékok, egyebek között szarvas-, őz- és vaddisznócsontok. Az étkezésekhez a középkori ember főleg bort ivott, mivel a legtöbb kút fertőzött volt. Természetesen ennek ellenére szükségük volt vízre is, azonban a budai Várhegyen igen nehézkes volt megfelelő kutat fúrni, így amennyiben friss vízre vágytak, a forrásokhoz kellett elzarándokolniuk.
A budai hegyek nem bővelkednek forrásokban, kivéve a Sváb-hegyet, amelynek oldalában több helyen is víz tört fel a föld mélyéről, és két forrás a mai napig létezik: a Városkút és a Béla király kútja. Mátyás király (1458–1490) udvarának gazdagsága lehetővé tette, hogy a Sváb-hegy forrásainak vizét a budai várba vezethessék.
1470-ben Mátyás egy firenzei építészt, Chimenti Caniciát bízta meg a vízvezeték megtervezésével és megvalósításával. A közel hat kilométeres vezeték agyagból, ólomból és kátrányos fenyőfából készült, s a közlekedőedények elve alapján juttatta a friss forrásvizet a mai Mátyás-templom előtti Szentháromság térre.
Állandó lakossága nem volt a vidéknek, csak a sváb napszámosok éltek a szőlők közelében felépített kis házikókban idényszerűen. A középkorban virágzó szőlőművelés a törökök budai uralma alatt jócskán a háttérbe szorult, így az 1686-os felszabadítást követően újra kellett kezdeni a gazdálkodást. A Hegyvidéken először 1690-ben szüreteltek a budai gazdák. Betelepülő rác telepesek hozták magukkal a budai hegyeken aztán elterjedő kékszőlőket. A leggyakoribbak a kadarkafajták voltak.
Néhány éven belül olyan sikerre tettek szert a budai borászok, hogy 1703-ban egy Sedgewick nevű kereskedő innen Londonba szállított ezer csöbör budai vörösbort. Ez olyannyira felháborította a boraikra féltékeny franciákat, hogy minden követ megmozgattak, hogy a budai bor ne juthasson el az angol fővárosba. Ezzel azonban akaratlanul is hatalmas hírverést csaptak neki, Európa-szerte még keresettebb lett.
Az országos összeíráskor, 1715-ben feljegyezték, hogy a budai szőlők művelése igen hálátlan feladat, mivel a sziklás, agyagos talaj miatt nehéz a kapálásuk, és egy-egy nagyobb felhőszakadás komoly károkat tehet bennük. Az összeírók szerint „… igen sokan vannak olyanok, akik a csekély haszon miatt pusztulni hagynák szívesen szőlőiket, ha nem szégyellnék ezt megtenni…”
A szőlő nemcsak a vagyonosabbaknak jelentett megélhetést, a szegényebbek is a bortermelésből éltek: őket alkalmazták kapásként a földeken, azonban maguk is gyakran rendelkeztek kisebb szőlőskertekkel. Ehhez köthető a svábok megtelepedése a mai XII. kerület területén, mivel sokszor ők kaptak munkát a földeken.

A bortermelés közel kétszáz évig virágzott a Hegyvidéken, és utána sem Budapest növekedése, terjeszkedése vetett véget neki, hanem egy filoxérajárvány, ami szinte teljesen eltüntette a szőlőt a budai hegyekből. A fertőzés először a Gellért-hegyen jelent meg. Az utolsó jó szüretet 1882–83-ban tartották, ezt követően a védekezés magas költségei miatt a tulajdonosok inkább eladták a földjeiket.
Ettől kezdve felgyorsult a Svábhegy benépesülése. A kipusztult szőlőföldeket előszeretettel vásárolták meg tehetős budai polgárok, hogy nyaralót vagy villát építsenek. A XIX. században azok is felfedezték maguknak a környéket, akik nem engedhettek meg maguknak telekvásárlást. A kirándulók körében egyre népszerűbbé vált a Svábhegy, amely nemsokára maga mögé utasította a Zugligetet és a Gellérthegyet is. Innen, különösen a legmagasabb pontján lévő Normafától csodálatos kilátás nyílt, és nyílik ma is a fővárosra.
A Szépirodalmi Figyelő című lap így írt a Svábhegyről az 1890-es években: „Van e hegyek között fa, virág, madárdal, zene, illat, hamisítatlan tej, friss vaj, van minden, ami Pesten nincs, nincs, ami Pesten van, por és gonosz illat. Itt a hatvanéves öreg vagy anyámasszony éppoly könnyen mozog, mint a húsz éves ifjú, vagy a tizenhat éves… E szentelt berkekbe szökik a férj a nő elől, a nő a férj elől, s a természet ezen fogadótermében még a hitelező sem meri adósát bosszantani… ide jöjjön, ki beteg, ki egészséges, ki szerelmes, ki kedélytelen, ki adós, stb.” (Folytatjuk)

B. A.