A_Hegyvidek_regi_foldmeresi_jelei

A Hegyvidék régiföldmérési jelei (6.) - Mihez viszonyítják a geodéták pontjaikmagasságát?

Akár városi sétáink, akár erdei-mezei kirándulásaink során gyakran találkozhatunk a földmérők munkájának tárgyi jeleivel. Sokszor nem is sejtjük, mibe botlottunk bele, s gyakran azok sem tudják, mekkora várostörténeti értékek e tárgyak, akiknek feladatuk lenne, hogy ápolják és megvédjék ezeket. Sorozatunk ilyen földmérési jelekről szól.

Az értelmező szótár szerint a magasság valaminek valamely szinttől való függőleges távolsága. Attól függően, hogy ezt a bizonyos kiinduló szintet hol választjuk meg, ugyanannak a helynek többféle magassága is lehet.
Az építészeti terveken – bizonyosan sokan találkoztak már ilyennel – a tervező valamilyen közeli helynek, például a telek előtti csatornaakna fedlapjának a magasságát választja kiindulásul, és arra azt mondja, hogy az ±0,00 méter magasságban van. A továbbiakban az épület egyes szintjeinek a magasságait vagy mélységeit ehhez az „építészeti nullához” viszonyítva adja meg.
A XIX. század második felében Pest-Budán általában a Duna sempontját tekintették a magasságmérések alapfelületének. Az előző írásunkban említett öntöttvas táblák felső peremének a magasságát is ehhez viszonyítva adták meg, természetesen akkor még láb és hüvelyk mértékegységben. De hol volt, mi is volt a Duna sempontja?
Alig egy évvel a Lánchíd megépülte és átadása után, 1850-ben egy vízmércét véstek fel a híd budai mederpillérének a part felőli oldalára. Ennek beosztása persze akkor még öl-rendszerben készült. A skála legkisebb osztásköze két hüvelyk, a számozás pedig lábanként (hatosztásonként) van felírva.
A méter mértékegység bevezetése után ettől az osztástól balra egy másik beosztást is készítettek, amelynek alapegysége tíz centiméter, s a számozása méterenkénti. A beosztások kezdővonása a Duna addig mért legkisebb vízállásának magasságában helyezkedik el, s ebből következik a késő reformkor szokásai szerint magyarított elnevezés is: a pontnak, amelyhez a Duna zérus (semmi) magasságú vízállása kötődik, „sempont” lett a neve. Ennek a beosztásvonásnak
1938-ban a tengerszint feletti magasságát is meghatározták, és azt találták, hogy az az Adriai-tenger közepes szintje felett 96,585 méter magasságban van.
A XVII–XVIII. századi nagy vízrendezési-ármentesítési munkálatok során minden egyes folyó vízgyűjtőjén önálló magassági rendszerben végezték a méréseket. Ezek összekapcsolása esetenként nem kis gondot jelentett.
Hazánk egyik legnagyobb vízépítő mérnöke, Vásárhelyi Pál már az 1840-es években átlátta, hogy ezt a széttagoltságot meg kell szüntetni, ugyanakkor az egész országra kiterjedő magasságméréseket valamilyen egységes alapfelületre kell vonatkoztatni, az pedig ésszerűen csak a folyók vizeit befogadó tenger szintje lehet.
Amikor később (1873-ban) az első országos szintezés elkezdődött, annak kiinduló felületéül valóban az Adriai-tenger középszintjét választották. Ezt a magasságot úgy határozták meg, hogy a trieszti kikötőben egy tengerszintíró berendezést helyeztek el, amely igen hosszú időn át folyamatosan rögzítette a vízszintet, és aztán ennek átlagos értékét vették 0,000-nak. Az ebben a rendszerben meghatározott magasságokat a továbbiakban „Adria feletti magasságok”-nak nevezték.
Magyarország 1955-ben belépett a Varsói Szerződés tagállamainak sorába. A szerződés egyebek közt előírta azt is, hogy a csatlakozó államok geodéziai szolgálatainak át kell térniük a Szovjetunió által használatos magassági alapszintre. Ezt az alapszintet valamikor a régi Oroszországnak a Balti-tengeren, a Finn-öbölben, a kronstadti haditengerészeti kikötőnél elhelyezett tengerszintíró berendezésével határozták meg.
Bármilyen hihetetlen is, a tengerek szintje – a Föld alakja miatt – nem vízszintes, ezért az Adriai-tenger és a Balti-tenger szintje között 675 milliméter különbség van, mégpedig úgy, hogy az utóbbi ennyivel magasabban fekszik.
Magyarország 1960-ban tért át a „Balti magasságok” használatára, és manapság is ezt a rendszert alkalmazza. (Folytatjuk)

Noéh Ferenc