Karácsonyi beszélgetések: Lévai Anikó - Ne csak halat, hálót is!

Mi segít önnek abban, hogy ezt a látható higgadt egyensúlyt megtartsa?

– Például a sport. Évtizedek óta futok reggelente. Ez nemcsak azért jó, mert segít megtartani a kondíciót, hanem azért is, mert futás közben tudok a legjobban gondolkodni. Régen is így volt, vizsgák előtt: míg futottam, rendszereztem a tanultakat. Ma már nem a tételekkel kell foglalkoznom, hanem például a napirendemet tervezem futás közben. E nélkül nehéz lenne bírni a napot, és ezt a gyerekeknél is fontosnak tartom, ahogy mondják, „meg is hajtom őket”. A nyolcéves Flóra téli hajnalokon – úszás előtt – fogadkozik is, hogy ő nem lesz ilyen „gonosz anyuka”, és szerinte egyébként is az úszás nyári sport, télen korcsolyázni kell.

Nem csak a saját gyerekeinek mutat példát, a „10 perc szoli” program kifejezetten középiskolásoknak szól. Mi ez valójában?

– A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél hoztuk létre ezt a programot Gáncs Kristóf vezetésével, s mindez nem más, mint egy középiskolásoknak szóló roadshow a szolidaritásról. Bemutatja, hogy a média milyen terjedelmet szentel lényegtelen celebtörténeteknek, és mennyit a fontos híreknek. A fiataloknak szegezi a kérdést: van tíz perced a világra? Arra, hogy megismerd olyannak, amilyen? Ők éppen abban a korban vannak, amikor már át tudják érezni: a szerencsétlenebb sorsú emberekért való felelősségvállalás nagyon fontos az életünkben. Ez a program azért igen hatékony, mert konkrét életeket ismerhetnek meg. És sajnos ahhoz, hogy szenvedést lássunk, nem kell a világ túlsó felére utazni.

Egy interjújában édesanyja mondását idézte: „Istenhez imádkozni kell, de a parthoz evezni.” Vagyis ki is kell érdemelni a segítséget?

– Nem, érdemről természetesen szó sincs, minden rászorulónak segíteni kell, de tudatosulnia kell az emberekben annak, hogy mindenki felelős önmagáért és a családjáért. Néhány éve például az egyik településen a feltörő termálvizet hasznosítva szállodát építettek, és várták a fizetővendégeket, miközben az út menti árkot felverte a gaz – már ahol nem nyomta el a gyomokat az árokba dobott autógumi. Ilyesmivel már nem találkozom. Talán furcsa, hogy ezt mondom, de a válság, a baj magában hordja a gyógyulást is. Csak olyan virágzó családi vállalkozásról tudok, ami mind kemény munka gyümölcse. Bárhol járok, azt tapasztalom, hogy az emberek sokat tesznek magukért, környezetükért. Egyre jobban megbecsülik azt, amiért keményen megdolgoztak.

Akkor ez igazolja édesanyja mondását?

– Úgy gondolom, igen.

Most zárult le az adventi adománygyűjtő kampány. Mi a dolga ilyenkor egy jószolgálati nagykövetnek?

– Természetesen nemcsak az arcát adja a kampányhoz, de tevékenyen részt is vesz a jószolgálati munkában. Ha kell, gumicsizmában terepen dolgozik, ha kell, előadást tart a segítségnyújtás lehetőségeiről és módszertanáról. Az ilyen körutak alkalmával szomorúan látjuk mindig, hogy családok, közösségek zilálódnak szét a szegénység miatt, s ettől szeretetéhség támad a gyerekekben és a felnőttekben is. Ilyen esetekben már komoly lelki segítségre is szükség lehet. Reményvesztettebb, kiszolgáltatottabb az ember, ha nem érzi, hogy van mellette valaki, akire mindig számíthat. Ezt a hitet visszaadni legalább olyan fontos, mint ételt adni az éhezőnek.

Bizonyára sorsfordító adományt is tudtak juttatni rászorulóknak. Említene néhány konkrét példát?

– Minden lehet sorsfordító, akár a továbbtanulás esélye, akár egy szép koncert élménye. Mindenképpen fordult a sorsa annak is, aki éppen új vesét kapott, vagy olyan gerincműtéten segítettük át, amelynek köszönhetően egészséges felnőtt lehetett. De az is lehet, hogy a lovas terápia keretében hetente két alkalommal neki és a családjának két boldog órát szereztünk – ezek az órák erőt adnak mindnyájuknak. Az egyik legérdekesebb esetünk mégis talán Szerbiában volt: egy munkanélküliséggel sújtott falunak szerettünk volna birkákat venni, hisz’ a délszláv háború előtt ebből élt a lakosság. A fiatalok azt mondták, vegyünk nekik inkább számítógépet. Végül vittünk ezt is, azt is, juhokat is, számítógépet is. Amikor később újra náluk jártunk, láttuk, hogy elszaporodtak a birkák, a fiatalok pedig a világhálón adták-vették a londoni árutőzsdén a gyapjút. Vagyis nem halat adtunk, hanem hálót, és azt meg is tanulták használni. Jól használni.

Hogy tapasztalja? A néhány éve elkezdődött gazdasági válság visszafogta az adakozókedvet?

– Szerencsére nem. Üdítő élmény azt látni, hogy a szolidaritás újra értékké válik. Reményt ad, hogy a bajban számíthatunk egymásra. Örömteli, hogy egyre többen adakoznak, s egyre többen csatlakoznak hozzánk is. Lehet, hogy az összegek kisebbek, de a lehetőségéhez képest egyre több cégre, szervezetre és segíteni akaró magánszemélyre számíthatunk.

Ez a szemléletváltozás tagadhatatlanul a segélyszervezetek munkájának eredménye is.

– Igen, valamennyié. Mi például létrehoztunk egy adventi gyűjtés-adományvonalat az 1353-as telefonszámmal – aki néz tévét, gyakran láthatja naponta a reklámját is –, a „sok kicsi sokra megy” összefogás jegyében, azok számára, akik talán kisebb összeggel, de nagy szeretettel adakoznának.

Mire fordítja idén a segélyszervezet az adakozók felajánlásait?

­­– A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet egész éves munkáját segíti az adventi kampányunk, a jövő évi lehetőségeket alapozza meg. Vagyis nem alkalmi, karácsonyi akció csupán, hanem a már megkezdett programjaink eredményes folytatásában segít. A segélyszervezet tizennyolc intézményében folyik egész évben a munka: a családok átmeneti otthonaiban, a hajléktalanokkal vagy a szenvedélybetegekkel foglalkozó központjainkban. Azt szoktam mondani, nem kell ahhoz égszakadás, földindulás, hogy elköltsük a gyűjtésekből származó pénzt.

Helyesek voltak a gyerekek, akikkel a szolnoki Családok Átmeneti Otthonában együtt sütött mézeskalács szíveket. Nem voltak megilletődve?

– Inkább mi voltunk. A szolnoki családok átmeneti otthonában olyan emberek élnek, akik családon belüli erőszak, betegség vagy anyagi problémák miatt elveszítették otthonukat, esetleg a családfő brutalitása elől kellett menekülniük, de érkeznek apukával is családok. Egy évig tartózkodhatnak ott, ez alatt lehetőségük van arra, hogy rendezzék a problémáikat. Sokszor azért nem tudják az egyébként alanyi jogon járó szociális juttatást igénybe venni, mert nincsenek meg az irataik, rendezetlen a jogi helyzetük. Amikor egy család ide bekerül, rögtön egy tervet készítünk együtt, hogy hová jutnak el egy hét, egy hónap vagy év múlva. Egy esztendő elteltével olyan helyzetbe kell kerülniük, hogy a normál életben is talpon maradjanak. Közben rendezzük a papírokat, munkahelyet keresünk a szülőknek, a gyerekeket óvodába, iskolába íratjuk, esetleg a szociális lakáshoz jutás, vagy a bérlet lehetőségét is megnézzük. Takarékoskodni, a pénz kezelésére is meg kell tanítani a szülőket, és amikor azt látják, hogy minden gyerek iskolába jár, nekik van állásuk, kigyógyultak a mentális betegségeikből, vagy kezdenek megszabadulni azoktól, akkor elhiszik, hogy év végére önállóan talpon tudnak maradni. A családok nyolcvan százalékának sikerül is, a fennmaradó húsz százalék esetében a szülők valamilyen szenvedélybetegsége a kudarc oka. Ilyen családok gyerekeivel sütöttük együtt a mézeskalácsot. Ezek a gyerekek már látják, hogy van kiút, már van hitük abban, hogy létezik a jó, lehetséges a boldogság. Ez adja a szülőknek a legnagyobb erőt, hogy ne adják fel.

Úgy tudom, szeret a Hegyvidéken élni.

– Igen, 1998 óta lakunk a kerületben, a gyerekek itt kezdtek óvodába, iskolába járni, itt lettek barátaik, nagyon megszerettem a környéket, egy igazi zöld sziget a fővárosban. Biztonságos a környék, a gyerekek egyedül közlekedhetnek. Jók a kerület iskolái, a középiskolák, az általános iskolák, a zeneiskola, és sok színvonalas sportlehetőség közül lehet választani. A kerület klubjai, közösségi házai is remek programokat kínálnak, de amióta újra megnyílt az igényesen felújított MOM, azóta nehéz választani a remek programok közül, ráadásul a MOM-é az első színházi büfé, ahol végre jó a pogácsa! Tetszik az is, ahogy az „őslakosok” a Hegyvidék hagyományait ápolják, megőrizve a régi elnevezéseket, mint a Lóitató, amelyről már kevesen tudják, hogy ott volt az utolsó hely, ahol itatni lehetett a lovakat, mert feljebb már nem volt kút… A kerület megőrzi a régi értékeket, miközben fejlődik. Sokat változott például a Gesztenyés kert, a Csörsz utca és környéke, és elkészült a biopiac. Az is jó, hogy a Hegyvidéken élő sok kutyatulajdonos is figyelmet kap, nagyszerűek az új kutyafuttatók, és példaértékűek a kutyapiszokgyűjtő kukák is.

Van, amivel elégedetlen?

– Nem vagyok elégedetlen, de van, amit másképp csináltam volna. Bár a Hegyvidék Bevásárlóközpont épülete szép, az üzletek is azok, de szerintem egy olyan piac jobb lett volna, amely a hét minden napján nyitva tart, és jobban kihasználja a környék adottságait… Gondolom, a közeljövő feladata lesz a kerület további akadálymentesítése. A Vakok Batthyány László Intézetében élők számára például a fogaskerekűnél még nem megoldott az átkelés. A hegyvidéki emelkedőkön, lejtőkön pedig nehezen közlekednek a kerekes székes emberek. Annak nagyon örülök, hogy a Hegyvidéken ökumené van, és nemcsak az egyházak, hanem az egyházak és a civilek között is. Nagyon jók a közösségi programok, például a betlehemépítés – a gyerekekkel mi is évről évre részt veszünk ebben –, ez a lehetőség szép gesztus a polgármester úr részéről, jó ötlet, hogy értékelni is lehet az elkészült jászlakat. Szép hagyomány a díszpolgári címek adományozása, az ember azt érzi: „én is így döntöttem volna, az elismerés jó helyre került”.

Ön is nagycsaládos, ötgyermekes anya, háziasszony. Az Orbán családban is nagy már a készülődés?

– Rasi lányom már elkészült az első adag mézeskaláccsal. Ilyenkor mindnyájan alig várják a karácsonyi készülődést, nagy buzgalommal tüsténkednek a konyhában, mindenki megtalálja a testhezálló feladatot. Öröm nézni, mennyi kreativitás kap szárnyra karácsonyt várva. Igaz, hogy minden csupa liszt, de az egész házat finom süteményillat lengi be. Nem csoda, hogy a sütőtől az asztalig vezető úton a mézeskalácsok egy része „eltűnik”, ami persze ok a nevetésre, no meg a dicséretre is, ha valami különösen ízletesre sikerült. Mi, lányok, ilyenkor igazán elemünkben vagyunk, jó a hangulat a konyhában, komoly konzultációkkal, mit és hogyan készítsünk el.

A legtöbbünkkel szenteste, a karácsonyfa körül ott állnak azok is, akik már eltávoztak az életünkből…

– Amikor a családra mint megtartó erőre gondolok, nemcsak a gyerekeim, hanem a szüleim és a testvéreim is eszembe jutnak. Édesapám és édesanyám már nem élnek, de az, aki vagyok, sőt, amivé a gyerekeim válnak, nekik köszönhetem. Nagy hálával gondolok arra, hogy kötelességtudatra, munkára és optimizmusra neveltek. Úgy érzem, nem a semmiből jöttem a világra, hanem az általuk teremtett és erős kézzel megtartott családból, remélem, ugyanezt adhatjuk tovább gyerekeinknek is.

Minden családnak megvannak a maga hagyományai az ünnepek előtt és idején. Van olyan szokás, amit a szülői házból hozott, s most saját gyerekeinek ad tovább?

– A húsvét mellett a karácsony a nagytakarítás ideje: az ember rendbe hozza a környezetét. Gyerekkoromban függönyt mostunk, disznót vágtunk – a töltött káposzta már biztos, hogy ebből készült. Megvolt mindennek a rítusa. Most is így van, bár az idén a disznóvágás elmaradt. A készülődés öröme ugyanolyan, mint gyerekkoromban. Az ajándékkészítés, a főzés is a készülődés része. Karácsonykor ragaszkodunk hozzá, hogy mindkettőnk családját meglátogassuk Szolnokon és Székesfehérváron.

És mit főz?

– Még nem tudom, de az biztos, hogy lesz itthon halászlé, töltött káposzta és bejgli.

A karácsonyfatalpat állandó helyen tárolták? Nálunk sosincs meg…

– Ó, azt nálunk is mindig keresni kell, és ha megvan, akkor jön a következő próbatétel, belefaragni a fát. Még soha nem sikerült egyenesre.

Hogyan tudná összefoglalni, mit jelent az ön számára a karácsony?

– Ebben az ünnepben minden benne van: az ember a szeretteivel lehet, félreteszi a hétköznapok gondjait. Ez a pár nap különbözik a többitől. Bizonyára minden szülő ugyanúgy érez, mint én: a legfontosabb, ami történt velem az életben, hogy öt gyereknek lehetek az édesanyja. Őket látni a fa körül – a legszebb ajándék.