Karácsonyi beszélgetések: Morva Emília (Magyar Máltai Szeretetszolgálat) - Mindenkinek legyen meg a saját története!
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei az ország több pontján készülnek a karácsonyra, segítik a rászoruló családokat. Adományokat gyűjtenek és osztanak, meleg étellel és ajándékokkal várják a nélkülözőket, egyedülállókat. Morva Emíliával, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat regionális vezetőjével egyebek mellett arról beszélgettünk, hogy a segítségnyújtás intézményesített keretein túl mit tehetünk mi magunk másokért, egymásért.
Velem együtt érkezett az épület recepciójához egy középkorú asszony segítséget kérni, mert huszonnégyezer forintos rokkantnyugdíjából nem tudja fedezni a gyógyszerei költségeit. Recepciós kolléganője azonnal hívta a szolgálatban lévő orvost, hogy megvizsgálják a lehetőségeket. Gyakori az ilyen látogató?
– Korábban csak az intézményekben élőkön kellett segítenünk, sajnos azonban egyre több lakossági igénnyel találkozunk. Igyekszünk mindenhol felmérni, miben kell, illetve miben tudunk segíteni.
Mondhatni, nagyüzem van ilyenkor. A hideg, a közelgő karácsony az oka?
– Mindkettő. Novemberben a hajléktalanellátásban van a krízis időszaka, szeretetszolgálatként pedig a karácsonynak is fontos a szerepe: szeretnénk abban a hitben és lelkületben ünnepelni, ami a szolgálatunk sajátja, s amit jelmondatunk – „A hit védelme és a szegények istápolása” – évszázadok óta kifejez. Ehhez persze, mondanom sem kell, hozzájön még az évet lezáró többletadminisztráció is, ami nem könnyíti meg a figyelmünk megosztását. Fizikailag és lelkileg is megterheli a kollégákat ez az időszak, hisz saját elhivatottságuk mellett komoly súlya van a társadalmi elvárásoknak és figyelemnek is. Félre ne értse, valóban jó érzés azt tapasztalni, hogy figyelnek ránk, mert ha kritikát kapunk, az is azt jelenti, hogy számon tartanak bennünket.
Azt olvastam valahol, hogy karácsonykor van a legtöbb öngyilkosság, illetve gyilkosság is...
– Mert mindenki számára érzelmi többletet jelent ez az időszak, s van, aki ezt sokként éli meg. Ezekben a hetekben mindenhonnan a szeretet kifejezése, az egymásra figyelés, az összetartás érzése árad, ami fokozza nemcsak az érzelmeket, de az indulatokat is. Akinek nincs kit szeretnie, vagy nincs, aki figyeljen rá, az magányosabbnak érzi magát, mint az év többi napján, s a magány nemegyszer elkeseredett lépésre készteti az elkeseredett embert. Ezt pontosan tudják a kollégáim is, akik mindent elkövetnek azért, hogy szebbé varázsolják ezeknek az embereknek is az ünnepet, mellettük állnak, segítenek átvészelni a krízist. Minden intézményünk és szolgáltatásunk folyamatosan nyitva áll karácsonykor is, mindenhol ünnepi hangulat van, szentmisét, imaórákat tartunk, betlehemezünk.
Sok szomorúsággal találkoznak?
– Szívfacsaró történeteket ismerünk meg, mint például a fogyatékos gyerekét nevelő mozgássérült anyuka sorsát. De a legszívfacsaróbb azt látni, felmérni, hogy nem tudunk mindenkinek segíteni. Nemcsak a kollégáimnak, mindnyájunknak meg kell találni a maga történetét. Nem szükséges, hogy nagy „sztori” legyen, elég, ha csak ennyi: segített behordani a szomszéd néninek a tűzifát, ő pedig sütött cserébe egy tálca almás pitét.
Önnek is van saját története?
– Persze, név nélküli történetem nekem is van. Esztergomból származom, ismerünk egy sokgyerekes, egyedülálló anyukát, neki szoktunk segíteni, amiben tudunk.
Van határa a segítségnyújtásnak?
– Tudni kell azt mondani, ha valami meghaladja a lehetőségeinket, hogy azon felül nem megy. Például hogy sajnos nem tudjuk kifizetni az illető közüzemi számláit. Viszont el kell menni mindenkihez, leülni, beszélgetni, meghallgatni. Ha anyagilag nem is, lelkileg ez nagy segítség lehet. Aki ilyen hivatást választ, nagyon erős személyiségűnek és erős hátterűnek kell lennie, tudnunk kell józanul felmérni a határokat, és közben észrevennünk, ha a saját környezetünkben van tennivalónk – például két hónap után már tényleg meglátogathatnánk a vidéken élő nagymamánkat. Mivel ilyenkor kerülnek felszínre a legnagyobb problémák, nem hagyhatjuk azt sem, hogy a családunk hiányolja a figyelmünket, a törődésünket. Ezért is fontos a helyes arányok betartása.
Volt olyan pillanata valamelyik karácsonyának, ami igazán emlékezetes?
– Egyik évben december huszonkettedikén, az utolsó munkanap végén utolsóként indultam haza az irodából, és azt láttam, hogy a felállított betlehem körül összegyűltek a hajléktalanok. Mosdatlan, borostás emberek szakadt ruhában álltak a jászol körül, volt, amelyikük csendben imádkozott, volt, aki zavarában csak nevetgélt – ott, akkor azt éreztem, hogy ezt a pillanatot valóban átjárja a krisztusi kegyelem. Olyan erővel, amit otthon, kényelmes, biztonságos fészkünkben soha nem érezhetünk meg. Nézze, még ma is libabőrös vagyok az emlékétől.
Antal Ildikó