Emlékmű a kitelepítetteknek

A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége írásban köszönetét fejezte ki a Hegyvidéki Önkormányzatnak, amiért kétszázezer forinttal hozzájárult a Budapestről 1951-ben kitelepítettek emlékművének felállításához. V. Majzik Mária alkotását tavaly Budafokon, a kitelepítések hatvanadik évfordulója alkalmából a helyi evangélikus templom kertjében avatták fel.
A három kőtáblából álló emlékmű két szélső elemén vagonok láthatók, amelyek ablakaiban kétségbeesett arcok tűnnek fel. A középső részen fecskefészkekből kihulló madarak jelképezik az otthonukat elvesztő emberek sorsát, a gonoszt pedig egy csuklyás, arctalan figura testesíti meg, aki fecskefiókát fojtogat, és letépi szárnyáról a tollakat.
1951. május 21. és július 18. között közel ötezer családot, mintegy 13 ezer embert telepítettek ki Budapestről – a legtöbbet az I., II., V., XI. és XII. kerületből. A Hegyvidékről összesen 1243 embert vittek el vidékre. Az elűzöttek főként az ország északi és keleti megyéinek falvaiba kerültek. Életük leginkább az internáltsághoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy az internálótáborok lakói kaptak enni, a kitelepítetteknek ellenben maguknak kellett gondoskodniuk a megélhetésükről.
Új lakóhelyükön sokszor igen méltatlan körülmények között, pitvarban, vékony falú nyári konyhában, kitakarított tyúkólban lakva, otthon maradt hozzátartozóik és a község jólelkű családjainak segítségére utalva tengődtek. Az egzisztenciájuktól megfosztott emberek kétségbeesetten keresgélték a munkalehetőségeket: vagy valamelyik közeli építkezésen, állami gazdaságban dolgozhattak, vagy egy helybeli gazdánál szegődhettek el napszámosnak.
A kitelepítettek „bűnét” a hatalom abban látta, hogy értelmiségiek, kereskedők, „osztályellenségek” voltak, akik a háború előtt kisebb-nagyobb pozíciókat töltöttek be. A kitelepítések így arra irányultak, hogy megfosszák gyökereiktől, életlehetőségeiktől a korábban a társadalmi ranglétra magasabb fokán állókat. Ám a fő cél mégiscsak az volt, hogy gyors és olcsó megoldást találjanak a fővárosi lakáshiányra…
Sztálin halálát követően, 1953-ban, miután Rákosi helyét Nagy Imre vette át, megszüntették a kitelepítettek röghöz kötöttségét. Régi otthonaikba azonban már nem térhettek vissza, lakásaikba ugyanis mások költöztek be, és az otthagyott tárgyaik, bútoraik, értékeik is az ebek harmincadjára jutottak. Senki nem tudta folytatni a régi életét.

z.