Neha_huncutnak_is_kell_lenni

„Néha huncutnak is kell lenni”

Sipos Istvánné élete eddigi száz évéből közel hetvenet az Egyesült Államokban töltött. A századik születésnapján őt köszöntő Pokorni Zoltán polgármesternek és Váczi János alpolgármesternek elmondta, bár nagyon szeretett Amerikában élni, a legbüszkébb mégis szülőhazájára volt, és a kinti évek alatt is ápolta a magyar gyökereket, erősítette a magyar kapcsolatokat.

Vannak dolgok, amiket nagyon nehéz elhinni, tapasztalatok birtokában még inkább. Ilyen tény az is, hogy az élénk tekintetű, alig ráncos, temperamentumos és magával ragadóan vidám Sipos Istvánné – az USA-ban, ahol hatvannyolc évig élt, Helen Sipos, de mi inkább maradjunk az Ilonka néninél – betöltötte a századik életévét.
Különösen állhattak a csillagok annak idején, hiszen 1912 maradandó értékeket és maradandót alkotó embereket adott a világnak. Abban az évben készült el például Svájcban az első dízelmozdony, akkor jelent meg Jaroslav Hašek regénye, a Švejk, a derék katona, 1912-ben kezdte fordítani Babits Mihály Dante Isteni színjátékát, az az esztendő volt a Titanic dicsőségének és egyben tragédiájának is az éve, s mások mellett akkor született Örkény István, Ottlik Géza, Várkonyi Zoltán, Muráti Lili, Raoul Wallenberg, I. János Pál, Solti György, Szentágothai János és Habsburg Ottó is. 1912 talán egyfajta indító energiát adott szülötteinek, olyan erőt, ami Ilonka néninek is segített átvészelni a két világháborút, az emigrációt és szerettei elvesztését.
Az életvidám, temperamentumos asszonyt a Hegyvidéki Önkormányzat vezetői köszöntötték, és a kis ünnepség során csupán egyszer akadt el a szava: amikor Pokorni Zoltán felolvasta a születésnapjára kapott emléklap szövegét, s annak végén az azt aláíró miniszterelnök nevét.
– Honnan tudta Orbán Viktor, hogy százéves vagyok? – kérdezte meglepetten.
– Természetesen tőlünk – nyugtatta meg a polgármester, akivel ezután hosszan elbeszélgetett Ilonka néni. Elmesélte például, hogy New Yorkban, New Jerseyben vagy Ohióban élve sem felejtette el hazáját, annyira nem, hogy a Magyar Klubban színdarabokban is szokott szerepelni, egyszer például a magyar országgyűlési képviselő, Varga László Legyen úgy, mint régen volt című darabjában is eljátszott egy szerepet. Idős nénit alakított, akinek a fia sebesülten érkezett meg a háborúból.
– Először 1948-ban jöttünk haza – mesélte a polgármesternek –, Magyarország romokban hevert. A férjemmel, aki katonacsaládból származott, sírtunk, amikor láttuk, mi lett az országból. 2005-ben tértem vissza végleg, azóta itt élek a Hegyvidéken.
– Ha visszagondol az eddigi száz évére – hangzott a kérdés Pokorni Zoltántól –, mi az, ami a legjobb volt?
– Az, hogy amióta élek, mindig boldog és egészséges voltam, a mai napig szeretek élni. Örülök, hogy visszajöttem, mert itt születtem, ez az én hazám.
– S mi a legrosszabb?
– Nagyon megviselt a háború, a szüleim halála, valamint a férjem elvesztése. Becsületes, karakán ember volt, gyönyörűen éltünk. Amerikában jó állásunk – én például varrodai minőségellenőrként dolgoztam –, nyugodt életünk, jó társaságunk volt, a férjem mégis a lelkemre kötötte, hogy magyar földben akar nyugodni.
– Mit tanácsol, mit tegyünk, hogy mi is megérjük a száz évet? – kérdezte végül Pokorni Zoltán.
– Evangélikusként hiszek Istenben, ez sokat segített. Mindenképpen igazságosan kell élni, igazat kell mondani. Néha persze huncutnak is kell lenni – tette hozzá cinkos mosollyal Ilonka néni. Azzal a derűvel, amiből az őt köszöntők is jócskán vihettek magukkal a hűvös januári estén.

A. I.