Az_ember_legyen_lokalpatriota

„Az ember legyen lokálpatrióta!”

Ráday Mihály neve generációk számára egyet jelent a városvédő műsorokkal, Unokáink sem fogják látni című, emlékezetes sorozatát máig hiányolják a nézők. Munkáját a közelmúltban dr. Gerő László-díjjal ismerte el az újságírószakma. A hetvenéves művészettörténésszel, film- és televíziós operatőrrel, rendezővel mégis inkább másik nagy szerelméről, a filmekről, valamint az értékek változásáról beszélgettünk.

A kerek születésnapok mindig meghatározók az ember életében, olyanok, mint a cölöpök, amelyek az élet nyomvonalát rögzítik.

– Nekem az első ilyen cölöp a harmincadik évem volt. Akkor döntöttem el, hogy lesz családom, gyerekeim, hogy úgy kell élnem, hogy „nyomot hagyjak” magam után. Van három gyerekem, és igazán büszke lehetek rájuk, akárcsak a munkára, amit eddig elvégeztem. Ugye, nem a városvédésről fogunk beszélgetni?! Az is fontos, de közben eszembe jut a Bánk bán, Strauss Denevérje és a többi nagy munka, amiket másokkal csináltam. És büszke vagyok rá, hogy a Keménykalap és krumpliorrt valamelyik televízió évente újra leadja.

Operatőre volt ezeknek?

– Igen. És még sok olyannak, amelyben Várkonyi Gáborral, Szőnyi G. Sándorral, Szinetár Miklóssal dolgoztam együtt, miközben csináltam mást is, főleg dokumentumfilmeket. Ilyen például az Ízes életek című tizenkét részes sorozat – ez külföldön élő, vendéglátásban, gasztronómiában nevet szerző magyarokról szól. Éppen most ismétlik szerdánként az m2-n. Szeretem a Magyarok Izraelben című sorozatot is. Az első része: II. Endre és Balaton – így, névelő nélkül, mert ez egy település neve.

Balaton Izraelben?

– Igen. A XIII. században, amikor magyarok is részt vettek a keresztes hadjáratban, többen ott maradtak, az ő leszármazottaikkal találkoztam. Képzelje el: két arab áll előttem, és azt mondják büszkén, hogy ők magyar származásúak… Másképp filmeztem, mint ahogy az ma szokás. Az Ízes életeket például úgy, hogy a kamera végig a jobb vállamon volt, és akivel beszélgettem, a bal szemembe nézett. Ma a riporter besétál a képbe, ő látszik, ha kérdez, ha nem, pedig sokkal izgalmasabb lenne, ha az interjúalany arcát mutatnák, mert sokat elárul, hogyan fogad egy kérdést. A riporter ma teljesen előtérben van, elénk áll, a riportalany helyett is elmondja, ki ő és hol van… Fazekas Lajossal csináltuk A világ metrói című sorozatot, Katona Tamással, Csorba Lászlóval nyomoztunk évekig az 1848–49-es emlékhelyek után. Kedves filmem még A tegnap városa, amit Nagyváradról forgattam. Úgyhogy azt hiszem, az életmű, amivel „nyomot hagyok” magam után, a városvédéstől függetlenül is megvan. Rengeteg olyan dolog készült, ami bármikor elővehető, rövidfilmek, dokumentumfilmek, tévéjátékok, egész estés játékfilmek, Kosztolányinak a Néró, a véres költője és Illyés Gyula Kegyence. Vagy például a Tudós nők.

Térjünk vissza a korábbi évekre! Édesapja, Ráday Imre színészikon volt. Az azonos név nehezítette vagy könnyítette az életét?

– Sokszor segített, de az első perctől kezdve megpróbáltam önálló lenni. Emlékezetes történet, hogy apámat mennyire meglepte, amikor annak idején a vitorlástáborból a lányok Rábaynak címzett leveleket küldtek nekem. Nem értette, miért nem vállalom a nevem. Azt akartam, hogy ne az ismert ember fiát lássák bennem, hanem egy önálló valakit. Nagyon nehéz az embernek kilépnie – ha úgy tetszik – a családi biztonság és gyámság alól, miközben sokan mások meg arra építenek. Apámék harmincas-negyvenes évekbeli filmjeit, mint A hölgy egy kissé bogarast, a Lovagias ügyet vagy A címzett ismeretlent, mérhetetlenül lebecsültem. Akkoriban mi reggeltől estig Truffaut-val, az „új hullámmal” foglalkoztunk, Andrzej Wajdával, az angolokkal és másokkal, és ezeket a filmeket nem tudtuk úgy értékelni, mint például a Kifulladásigot, vagy Godard egyéb műveit. Aztán az ember megtanulja, hogy ezeknek is megvan az értékük. És miközben az Aranypolgár, vagy a 8 és fél ma is a világ egyik csodája, A kölcsönkért kastély és a többi is fontos filmek. Tudja, mi a baj? Nem tanulják meg a mai nézők a filmek élvezését. Itt van például az Igazából szerelem. Abból, bár nem tartozik a világ filmművészetének megújítói közé, úgy lehet egy csomó mondatot idézni, mint a Micimackóból. Emlékszik, amikor falatkákat kínál a pincérfiú, és azt mondja, „olyan, mint a halott csecsemő ujja…”

…”ú, és az íze is olyan…”

– Látja, erről beszélek! A filmnézéshez hozzátartozik, hogy az ember tudja élvezni is. Abban a korosztályban, amelyikben felnőttem, megtanultuk a filmet, annak képi és nyelvi eszközeit.

Ha már a korosztályt említette, és az előbb az első cölöpről beszéltünk: a hetven év a második?

– Nem, az ötven. Mindenkinek, aki „félszázados” lesz, az fontos. Azt illik megélni, addig teljesíteni kell valamit. Hogy utána mi történik, már nem csak rajtunk múlik.

És a hetven? A barátai fontosnak gondolhatták, mert még egy könyvet is készítettek önnek.

– Hetvenéves korára az embert általában megbecsülik, ez a Libri által kiadott – meglepetésként készült – háromszázhatvan oldalas kötetből is kitűnik, amit a feleségem talált ki. A hetvenedik nekem egy furcsa születésnap, mert egy újabb állásvesztéssel is összefügg.

Vannak tervei?

– Még nem találtam ki az új életemet, de amit eddig csináltam – hogy most csak az Unokáink sem fogják látni sorozatra utaljak –, arra ezentúl is szükség lenne egy közszolgálati csatornánál.

Sőt, a nézők aláírásgyűjtésbe is kezdtek a határokon túl, majd itthon, országszerte.

– Az, hogy én nem vagyok kívánatos a mai televízióban, szerintem egy buta döntés volt. Akkor, 2010 telén több mint tizenhétezer ember „írta alá” a neten, hogy legyen újra városvédő műsor! Amikor Tarlós István értesült a televízióból való távozásomról, megkeresett, és főtanácsadói munkát ajánlott. Viszont a köztisztviselői státusz pont hetvenéves korig tölthető be. Úgyhogy most itt állok nyugdíjasan…

Több évtizede él a Hegyvidéken, hogy érzi magát?

– Számomra a Hegyvidék egy különleges szó. A rendszerváltáskor találtam ki, hogy minden utcanév tábláján álljon ott a városrész neve is, mint hajdan, mert véleményem szerint az embernek legyen többféle lokálpatriotizmusa: becsülje meg a saját lépcsőházát, utcáját, városrészét, Budapestet és a hazáját. Itt, a XII. kerületben elég otthonosan mozogtam már akkor is, amikor az egykor népszerű Fácán területének megmentéséért küzdöttem. Vagy említhetném Görgey 1848–49-es főhadiszállásait – köztük az első, a hajdani Remetéhez címzett fogadó sorsa ma is rendezetlen. Szereztem pénzt a Széchenyi-hegyi kápolnára és az Orbán téri keresztre – például. A Kissvábhegyen rendbe tettük Kovács J. – nem tudjuk, János-e vagy más – ’48-as síremlékét, ahol huszonhárom éve, mióta a kerületbe költöztem, minden március tizenötödikén tizenöt órakor megemlékezést tartunk. Mindig más meghívott mondja el gondolatait a szabadságharcról. Eljött, hogy velünk emlékezzen, Kosáry Domokos, Göncz Árpád, Jankovics Marcell, Jancsó Miklós, a legnagyobb hazai történészek, itt volt Békés Pál, Vámos Miklós és sokan mások, hogy megosszák velünk gondolataikat. Mácsai Páltól Sebestyén Mártáig sokan jöttek boldogan szavalni, zenélni. Most már elmondhatjuk, népszerű, jól működő hagyomány lett a megemlékezéseinkből.

Városvédő – nem is munkájáért, inkább – missziójáért legutóbb dr. Gerő László-díjat kapott, amelyet a Magyar Újságírók Szövetsége alapított. Nem ez az első hasonló elismerése. Milyen érzés volt átvenni?

– Nem panaszkodhatok, igazán sok díjat kaptam már. Az ilyen, szakmából, kollégáktól érkező megbecsülésnek tud a legjobban örülni az ember.

Antal Ildikó