„Megtettem, amit rám bíztak”

Jókai Anna íróval, költővel, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagjával tanári és írói pályájáról, közéleti szerepvállalásáról beszélgetett Ismeretlen ismerősök című sorozatában Kondor Katalin. A többi mellett Kossuth-, József Attila-, Magyar Örökség-, Kölcsey- és Prima Primissima-díjas, a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével és a Köztársasági Elnök Érdemérmével kitüntetett író érkezésének hírére ezen az estén is megtelt a Barabás Villa nagyterme. Alább a beszélgetésből villantunk fel néhány részletet.

*

Az író az életből, valaki ajánlásából vagy érdeklődési köréből meríti a témáit?

– Ezt nem mindig lehet tudatosítani. Amikor harmincegynéhány évesen elkezdtem az első novellámat, még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy képes leszek egy épkézláb mondatot leírni. Bár magyartanár voltam, mégis – vagy épp ezért – erősen élt bennem ez a félelem. Igaz ugyan, hogy gyerekkoromban is író szerettem volna lenni, de a kényszerű helyzet úgy hozta, hogy csak harmincéves korom után lettem azzá. Úgy éreztem, annyira szorítják a torkomat a körülmények, hogy ezt a nyugtalanságot csak úgy enyhíthetem, ha írok. Az addig megélt életem, amit magam körül láttam, bőven elláttak témával.

Mi volt az első?

– A Magyaróra című novellám, nagy botrányt is kavart akkoriban. Arra a dilemmára építettem, amit akkor érez a pedagógus, amikor az élet fájdalmait, tragédiáit előbbrevalónak véli az átadandó tananyagnál. Hogy a tanár nem feledheti: nincs fontosabb annál, hogy egy lelket megszólítson.

Ma azt vesszük észre magunk körül, hogy sokkal több a nehéz helyzetben, kilátástalanságban élő gyerek, és nem látjuk mindebből a kiutat. Az író tud utat mutatni?

– Erre mindig azt szoktam mondani, hogy nem vagyok portás, nem mondhatom meg, kinek hová, merre kell elindulnia, de az irodalom sok olyan példát mutat, ami segíthet az eligazodásban. Úgy gondolom, ami ma a fiatalok körében folyik, az nem az ő hibájuk. Azt kell látnunk, hogy a változások sokféle irányba vihetnek. A magam módján lebontója voltam a régi, és építője az új rendszernek. Azt hittem, a rosszat csak jó követheti, de ma már tudom, hogy a rossznak a csírája mindenben benne van. A fiatalok pedig a tekintetben vannak magukra hagyva, hogy épp a legmélyebb kérdéseikkel nincs kihez fordulniuk, akár a hitükben kerülnek dilemmába, akár a gyászukban nem találnak kapaszkodót. Ezért azt a tanárt, aki máshoz, „szakavatott” válaszadóhoz irányítja tanítványát, mondván, „ez nem az én dolgom”, ki kell seprűzni az iskolából! A gyerekeknek nem egzakt válaszokat, hanem választási lehetőségeket kell kínálni. Nem szabad elfelejtenünk, milyenek voltunk mi tanácstalan fiatalokként.

Most jelent meg az Éhes élet című, a sorban már a huszonkettedik Jókai Anna-regény. Az élet, úgy látszik, tényleg mindig ad témát.

– Ez a regény nem is igazán az ennivalót nélkülöző éhségről szól, inkább arról, hogy a változások mindig magukkal hoznak valamiféle éhséget. Például pénzéhséget, ami persze nem azt jelenti, hogy a szükséges, vagy kényelmet megteremtő kiadások miatti pénzre éhezünk, hanem a sok pénz mellé még többre és többre, végül már bármi áron. Ugyanígy az eltorzult igényeket jelzi az elfajult hataloméhség, vagy az elfajzott, érzelem nélküli szexuális éhség is. Olyan ember nincs, akinek a kenyeréből Isten ki ne harapott volna darabot, ezért nincs is igazán irigyelhető ember, mert mindenkinek megvan a maga hiánya. Nyilván nekem is, mégsem mondom magamról, hogy tele bőrönddel, el nem mondott mondanivalóval megyek el, amikor elmegyek. Úgy érzem, én már megírtam, amit kellett. Az én harmóniám abból fakad, hogy amit kaptam, kipakoltam, amit rám bíztak, azt megtettem.

Jandó Erzsébet