A_tanito_akkor_siekres_ha_a_gyerekek_boldogok1

„A tanító akkorsikeres, ha a gyerekek boldogok”

A pedagógusnap alkalmából Teleki Blanka-díjat adott át Balog Zoltán miniszter Koncz Marának. A harminchárom éve a Kós Károly iskolában dolgozó pedagógus a hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű, szociális vagy egészségügyi okok miatt különleges gondoskodást igénylő gyerekek felzárkóztatása terén elért eredményei elismeréseként kapta a magas állami kitüntetést.

Miért választotta a pedagógusi pályát?

– Édesapám nem csupán egy általános iskola igazgatója volt Gyöngyösön, hanem a tanárom is, ami alapvetően meghatározta a pályaválasztásom – kezdte a beszélgetést a Teleki Blanka-díjas Koncz Mara. – Szigorú volt, és következetes, egyáltalán nem kivételezett velem. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy bekerültem a Berze Nagy János Gimnáziumba, ahol már tudtam: belőlem tanár lesz. Érettségi után felvételiztem a Tanítóképző Főiskolára; onnan már egyenes út vezetett a jelenlegi és egyetlen munkahelyemre, a Városmajori Gimnázium és Kós Károly Általános Iskolába, ahol különböző beosztásokban harminchárom éve dolgozom.

Tudatos választás volt, hogy tanítóként a Hegyvidéken helyezkedett el?

– Akkoriban a Baranyai utcai iskola közelében laktam, így logikusnak tűnt, hogy oda kerülök gyakorlatra. Az egyik évfolyamtársamnak éppen a Városmajor utcai iskolával szemben volt a lakása, és a sors úgy hozta, hogy valamiért „összecseréltek” bennünket, így kerültem harmincnégy évvel ezelőtt, még főiskolásként, a mai munkahelyemre.

Amit azóta sem hagyott el…

– Úgy látszik, hűséges típus vagyok, de okom sem volt rá, hogy váltsak. A főiskolai gyakorlat végén az iskola állást ajánlott, ráadásul azonnal megkaptam az első saját osztályomat, ami akkoriban nagy megtiszteltetésnek számított. Érdekesség, hogy az a földszint 18-as terem volt az enyém, ahol sok évvel később a lányom az iskola tanulója lett. Büszke vagyok arra, hogy alig több mint húszévesen nem vallottam szégyent, könnyen meg tudtam értetni magam a harmincfős osztállyal. Imádtam a gyerekeket, mindegyiküket a sajátomnak tekintettem. Ez az érzés azóta sem változott, amikor elhagyják az iskolát, a szívem egy darabja mindig velük megy. De ez az élet rendje, az embernek tovább kell lépnie; fantasztikus érzés látni, hogy azok a félénk kis elsősök, akiket én tanítottam meg írni, olvasni, számolni, egyáltalán, tanulni, milyen sokra viszik. A tanító akkor sikeres, ha a rábízott gyerekek boldogok. Szerencsés vagyok, mert ez a visszaigazolás nekem milliószor megadatott, és megadatik ma is, hiszen nagyon sok növendékemmel tartom a kapcsolatot.

Ez azt jelenti, hogy a tanító számára maga a tanítás csak az egyik feladat a sok közül?

– Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a szülői háztól távol a tanító anyja helyett anyja a gyerekeknek. Figyeli minden rezdülésüket, óvja őket, éppen ezért talán az övé a legsokoldalúbb pedagógusi feladat, hiszen az ember életében az egyik legnagyobb fordulat az óvoda–iskola átmenet, ennek pedig mi, tanítók, a szemtanúi, részesei lehetünk. S nem csupán a tananyagot adjuk át – én például szívesen horgoltam a lányoknak, éjszakákon át másoltam zsírpapírra a Kisvakondot, amit jutalomként kaptak a gyerekek. Az apró ajándékokra egyébként nemrégiben egy szülő emlékeztetett, ő mondta, hogy a lánya még mindig őrzi azt a babaruhát, amit egykor én készítettem.

Ennek ellenére ma már mégsem tanító. Mi ennek az oka?

– Az ok prózai: megszületett a lányom, elmentem gyesre aztán, amikor 2004-ben visszajöttem dolgozni, éppen nem volt szabad osztály. Nagyon nehezen tudtam megemészteni, hogy nem taníthatok. Így lettem szabadidő-szervező, illetve gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, ami elsőre teljesen ismeretlen területnek tűnt. Aztán kiderült, hogy nem az, hiszen osztályfőnökként ezeket a feladatokat azért többé-kevésbe már elláttam. A különbség annyi volt, hogy az addigi munkát jóval szélesebb körben kellett folytatnom. Az is sokat jelentett, hogy az iskolavezetés mindig segített.

Valószínűleg kevesen tudják, mivel foglalkozik egy gyermek- és ifjúságvédelmi felelős.

– Elsősorban a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek iskolai életét próbálom megkönnyíteni. Állandó kapcsolatban vagyunk, a rám bízott gyerekeket reggel a kapuban várom, ha nem érkezik meg valamelyikük, azonnal megyek érte. Figyelem a ruházkodásukat, hogy esznek-e rendesen, milyen az iskolai felszerelésük. Sokat tanulunk együtt, bejönnek maguktól az irodámba, ha valamit nem értenek. De a legfontosabb, hogy rengeteget beszélgetünk, mert ezeknek a gyerekeknek valóban a lelkével kell foglalkozni.

Gondolom, bőven akadnak nehéz pillanatok…

– Egyszer az egyik kislány éjszaka telefonált egy szórakozóhelyről, hogy molesztálják, zaklatják, azonnal segítsek. Mondanom sem kell, kiugrottam az ágyból, odarohantam, így sikerült megelőznöm a nagyobb bajt. Néhány hete egy kisfiú rosszul lett, az utolsó pillanatban vittem át a szemközti érsebészetre, szerencsére ma már jól van, újra iskolába jár. De akkor is engem hívnak, ha valaki megsérül; meg sem tudom számolni, hány gyerekekkel jártam már a János kórházban valamilyen baleset miatt. Felemelő feladat az enyém, ugyanakkor rengeteg szomorúsággal jár. Van egy tizenhárom esztendős kislány, aki másfél éve került hozzánk, jövőre megy negyedikbe, méghozzá közepes tanulmányi eredménnyel és nulla igazolatlan órával. Ez óriási dolog, korábban ugyanis egyáltalán nem járt iskolába. Azt látom, hogy sajnos egyre több a segítségre szoruló fiatal, és nem csak a pénzügyi gondok miatt. A szülők sokszor éjszaka is dolgoznak, a megélhetésért folyó harcban egyszerűen nincs idejük a saját gyerekükre.

Az előbb a mindennapok sikereiről beszéltünk. Hogyan illik ebbe a képbe a kitüntetés?

– Valóban meglepődtem, hogy rám gondoltak. Örültem neki, hiszen ez az elismerés a szakma megbecsülése is, amiről egyébként nagyon kevés szó esik. A legnagyobb dicséretet mégis azok a szeretetteljes visszajelzések jelentik, amelyeket folyamatosan kapok a volt tanítványaimtól és szüleiktől.A_tanito_akkor_siekres_ha_a_gyerekek_boldogok2

Knp.