Generaciokat_gyogyito_hegyvideki_haziorvos1

Generációkat gyógyító hegyvidéki háziorvos

A „szegények orvosáról”, boldog Batthyány-Strattmann Lászlóról elnevezett díjat minden évben azoknak ítélik oda, akik szakmai vagy közszolgálati munkájukkal hozzájárultak az egészségügyi és szociális, valamint családvédelmi ellátás fejlesztéséhez. Az életműdíj ennek az évtizedes tevékenység során elért kimagasló teljesítménynek az elismerése. Ebben az esztendőben dr. Tessényi Ildikó hegyvidéki háziorvos is ott volt a kitüntetettek között, vele beszélgettünk.

Az orvosi pálya a legszebb, egyúttal a legnehezebb szakmák egyike. Ön mikor és miért döntött úgy, hogy ezt a hivatást választja?

– Bár nem dicsekedhetek orvos felmenőkkel, az orvoslásnak mégis vannak hagyományai a családomban. Nagymamám önkéntes ápoló volt a háborúban, valamint édesapám is vonzódott az egészségügyhöz. Eddig nemigen gondolkodtam ezen, de könnyen lehet, az ő elbeszéléseik is hozzájárultak ahhoz, hogy már óvodáskoromban orvosnak készültem. Pedig a szüleim megpróbáltak lebeszélni, de mindhiába, az általános iskolában, majd később a gimnáziumban is tudatosan a fizika és a biológia tanulására helyeztem a legnagyobb hangsúlyt.

Ez elég volt ahhoz, hogy felvegyék az egyetemre?

– Akkoriban – kis túlzással – aki az apró betűs részt is megtanulta a könyvekből, nagy eséllyel bejutott. Nekem ez annak ellenére sikerült elsőre, hogy 1967-ben az értelmiségi származás, finoman fogalmazva, nem jelentett előnyt a bizottság előtt. A tanulmányaimat Pécsen kezdtem, a másodévtől azonban már a SOTE hallgatója voltam. Ennek az volt az oka, hogy pedagógus szüleim Budapesten kaptak állást, én pedig velük jöttem a fővárosba.

Hogyan alakult a pályája az egyetem elvégzése után?

– Az egész életem szerencsék sorozata, az őrangyalom a diploma megszerzése után is egyengette az utam. Kaptam ugyanis egy üzemorvosi állást, amihez nem tudtak rendelőt biztosítani, ezért azt ajánlották, keressek egy belgyógyászati osztályt, ahol el tudom végezni a kötelező gyakorlatot. Így kerültem a János kórházba; először a belgyógyászaton, majd a tüdőosztályon dolgoztam. 1977-ben letettem a tüdőgyógyász szakvizsgát, 1988-ban a belgyógyászatit, közben pedig több osztályon megfordultam. Hat évvel később mégis úgy éreztem, újabb kihívásra van szükségem, és megpályáztam az éppen akkor megüresedő háziorvosi helyet a XII. kerületben. A Kiss János altábornagy utcai rendelő 1996. május elseje óta a munkahelyem, azóta is hű vagyok hozzá. A tanulást sem hagytam abba, az új feladatnak megfelelően 1999-ben letettem a háziorvosi szakvizsgát. Érdekesek az évszámok, hiszen a fontosabb vizsgáim éppen tizenegy évente követték egymást.

Korábban tehát több kórházi munkakörben kipróbálta magát, háziorvosként pedig tizenhat éve egy helyen dolgozik. Mi a különbség a két szakma között?

– A kórházban eltöltött évek alatt rengeteget tanultam, ezt a gyakorlat közben megszerzett tudást igyekszem a körzetemben élők szolgálatába állítani. A háziorvosi munka szakmai szempontból hatalmas területet ölel fel, a betegek elvárják, hogy az orvos értse és megértse panaszaikat. Számomra éppen ez jelenti a szépséget: az újabb és újabb kihívások, amelyeknek naponta meg kell felelni. Vannak, akik azt gondolják, hogy a háziorvos kizárólag beutalókat és recepteket ír, ami egyáltalán nem igaz. A munkánk ennél lényegesen összetettebb, hiszen a betegek lelkével is foglalkozunk. Ez sokszor többet ér, mint a legaprólékosabb vizsgálat, mert a személyes kapcsolatnak köszönhetően olyan tünetek, panaszok is felszínre kerülnek, amelyekre egyébként csak nagyon nehezen lehetne fényt deríteni. Óriási megtiszteltetésként élem meg, hogy a betegeim megnyílnak előttem, elmondják a félelmeiket, igazi családi orvosként tekintenek rám.

Egy meglehetősen sűrűn lakott, belvárosi körzet betegeiért felel. Hogyan lehet fenntartani ilyen körülmények között a személyes kapcsolatokat?

– Az eltelt több mint másfél évtized alatt alkalmam nyílt megismerni a családokat, egyáltalán nem ritka, hogy több generáció, nagyszülő, gyerek és unoka is hozzám jár. Arra törekszem, hogy valamilyen módon mindenkivel élő legyen a kapcsolatom, ezért rendszeresen felhívom a betegeimet – ez önmagában is nagy feladat, hiszen közel ezerhatszázan vannak –, vagy az ismerősökön, szomszédokon keresztül üzenek nekik. Gondot fordítok arra, hogy mindenki elmenjen a kötelező szűrésekre, ha valaki mégis kihagy egy vizsgálatot, külön felhívom rá a figyelmét. Ennek is köszönhető, hogy a páciensek hetven-nyolcvan százaléka rendszeresen jár a rendelőbe, ami kifejezetten jó arány.

Az idősek általában jobban odafigyelnek az egészségükre, de mi a helyzet a fiatalabb korosztályokkal?

– A fiatalok egyre egészségtudatosabbak – a lányok ezen a téren is aktívabbak –, és nem csak akkor jönnek el hozzám, ha fáj valamijük. Annak kevésbé örülök, hogy sokan lelki problémákkal küzdenek, már huszonéves korban szoronganak, feszültek, egész egyszerűen tartanak a jövőtől. Rengeteg közöttük a magas vérnyomásos, sokan panaszkodnak bél- és emésztőrendszeri zavarokra, ami egyértelműen a stresszre vezethető vissza. Sajnos előfordulnak daganatos betegek is, az idősek körében az utóbbi években az agytumor, a fiataloknál a melanómás esetek száma nőtt érezhetően. Pedig a bőrrák megfelelő óvintézkedésekkel elkerülhető lenne, ezért is tartom nagyszerű kezdeményezésnek az önkormányzat ingyenes UV-riasztás szolgáltatását. Hasonlóan csak a legjobbakat tudom mondani a hegyvidéki szűrőszombatokról, amelyeken az én betegeim is nagy számban részt vesznek.

Gyakorló orvosként mire a legbüszkébb?

– Arra, hogy szeretnek a betegek! A bizalmukba fogadtak, megosztják velem a problémáikat – legfeljebb azt mondom, nem tudok segíteni. Sok az idős, a nyolcvan éven felüli páciensem. Hozzájuk havonta egyszer házhoz megyek, ilyenkor megbeszéljük az elmúlt hónapot, megvizsgálom őket; örömmel mondhatom, hogy a többség jó egészségnek örvend. Van egy kilencvennyolc éves betegem, aki ha boltba megy, másoknak is szívesen bevásárol. Azt tapasztalom, hogy azok vannak jobb fizikai állapotban, akik nem maradnak egyedül, van kivel beszélgetniük, és érzik, hogy még szükség van rájuk. Háziorvosként éppen ezért minden gyermeket, unokát és dédunokát arra kérek, rendszeresen látogassák idős rokonaikat, mert ezzel hozzájárulnak ahhoz, hogy békében és egészségben éljék meg öregkorukat.Generaciokat_gyogyito_hegyvideki_haziorvos2

Knp.