Sonkarol_maskepp1

A sonkáról – kicsit másképp

A régiek nagypéntekre már nemcsak lélekben, hanem testben is megtisztulva várták a feltámadást. Ekkorra illett végezni a tavaszi nagytakarítással, festéssel, a leányoknak, asszonyoknak pedig meg kellett mosakodni a hideg patakban (sodrással szemben), mert attól szépültek meg. Tilos volt tüzet rakni, kenyeret sütni. Kővé vált annak kenyere, aki ilyenkor ilyesmire vetemedett. Jézus meghalt a keresztfán, hallgattak a harangok.
Nagyszombaton még tartott a böjt, de már nekiláttak a hímes tojások festésének, tüzet is gyújthattak, megsütötték a húsvéti kalácsot, megfőzték a sonkát, tojást a nagyszombati vacsorához. Manapság is estefelé tartják a körmenetet Krisztus feltámadásának örömére, amikor újból megszólalnak a harangok.
A VIII–IX. század óta szokás az ünnepi ételek bemutatása és megszenteltetése a katolikus templomokban. A húsvéti nagymisére kosárban vitték el megszenteltetni a sonkát, a kalácsot és a tojást. Ezeknek az étkeknek varázserőt tulajdonítottak: a sonka csontja a szőlőtőkék közé elásva megvédte a gyümölcsöt a kártevőktől, a kalács morzsája tűzbe vetve a villámcsapás ellen óvott, a főtt tojás héja pedig a káposztaföldön elszórva elűzte a hernyókat.
A sonka egyébként a paraszti élet rendje miatt vált húsvéti eledellé: mivel a nagyböjtben nem ehettek húst az emberek, így a füstölt húsok megmaradtak húsvétig. A hozzájuk dukáló torma gonoszűző erőnek számított.
A sonka eredete a disznó háziasításának történetével kezdődött, a Krisztus előtti kilencedik évezredig nyúlik vissza. Mezopotámiában tartottak először disznót, éppen ott, ahol vallási okokból manapság tabuként tekintenek rá. A kínai asztrológia tizenkét szimbolikus jegyének egyike a disznó. Babilonban tisztátalan állatnak, ám szerencsehozónak tartották. Innen ered több nyelvben, így a magyarban is a mondás: malacod van!
A középkorban Közép-Európa sűrű tölgy- és bükkerdei terített asztalként szolgáltak az éhes „szerencsehozóknak”. A városi életforma megváltoztatta – egyebek közt – az állattartás módját is. A városfalakon belül kellett megoldani az etetést, a hús feldolgozását. Ezen a tájékon a füstölt disznócomb, a mai sonka elődje már a XII. században ismert étel volt.
A sertések nem örvendtek túlzott népszerűségnek, mert a nagy járványok idején gyakran a falánk jószágoknak tulajdonították a betegségek elterjesztését. Sokáig tartott, mire ez a hit a feledés homályába merült. A XVIII. században, az iparosodásnak, a népességnövekedésnek köszönhetően, megnőtt az állati fehérje, az állati eredetű zsírok iránti igény, így a sertéshús becsülete is nagyobb lett.
A régi hagyományok alapján tovább finomították a sonka elkészítésének módját, kialakult a ma is ismert, pácolt és friss levegőn szárított disznócomb. Amit tehát mostanság jóízűen fogyasztunk, tulajdonképpen egy több ezer éves fejlődés pompás eredménye!

Narancsos sült sonka

Egy szép, gyors pácolású (enyhén füstölt) sonkát – kb. másfél kilós darabot – tegyünk egy mélyebb lábasba vagy fazékba, és annyi hideg vizet öntsünk rá, amennyi jócskán ellepi. Legkevesebb hat órán át áztassuk, de még jobb, ha egy álló éjszakán keresztül, nehogy véletlenül túl sós maradjon.
Másnap leöntjük róla a vizet, a sonkát le is öblítjük. Majd újból vízbe állítjuk, de kevesebbe, mivel ezúttal felöntjük 2 deci száraz fehérborral. Megtisztítunk 1 fej közepes vöröshagymát, cikkekre vágjuk, és rászórunk 7-8 szem fekete borsot, feldarabolunk 1 ág szár- vagy halványzellert, hozzáadunk még 1 szem babérlevelet, és mindezt beleszórjuk a boros vízbe.
Lefedve, kis lángon, két–két és fél óra alatt puhára főzzük, ezután lehúzzuk a tűzről, hagyjuk kihűlni a saját levében, majd lecsöpögtetjük, leszárogatjuk. A bőrét egy kisebb éles késsel lefejtjük, de maradjon a belső, fehér, zsírosabb részből is a húson! Ezt a zsírréteget keresztben és hosszában is bevagdossuk, nem túl mélyen. Aztán a sonkát vékonyan bekenjük egy púpozott evőkanál csípős dijoni mustárral.
Alaposan megmosunk 2 narancsot, és felszeleteljük 2-3 milliméter vastag karikákra. A narancskarikákkal úgy burkoljuk be a húst, hogy a szeletek kissé fedjék egymást, ezenkívül mindegyiket néhány szem szegfűszeggel a sonkába nyomkodva rögzítjük.
A sonkát egy magasabb falú tepsibe fektetjük, és körbekenjük 2-3 evőkanál mézzel, aláöntünk 2 deci száraz fehérbort, és sütőben, közepes lángon, kb. 30 percig sütjük, közben gyakorta meglocsoljuk a levével. A sütőből kivéve 15 percig pihentetjük, deszkára emeljük át, és nagyjából középen, a csontja mentén kettéhasítjuk. A húst lefejtjük a csontról, és a „volt” csontja helyére merőlegesen felszeleteljük.
Hidegen, melegen egyaránt finom. Olyan fehérbort kínáljunk hozzá, amilyent a főzéshez használtunk! Csopaki olaszrizlinget, úgy háromévest ajánlunk, az kidomborítja a füstölt sonka ízét.

Kocsonyázott füstölt marhanyelv tormakrémmel

Először a tormakrémet készítsük el! Keverjünk ki habosra 20 deka margarint 10 deka készen kapható besamelmártással. Adjunk hozzá 2 evőkanál lecsöpögtetett kapribogyót, 2 mokkáskanál őrölt fehér borsot és 1 mokkáskanál sót, majd keverjünk bele 1 deci aszpikot. Végül forgassunk bele 5 deka reszelt ecetes tormát, amit szintén készen vásárolhatunk meg.
Egy mélyebb tálat beleállítunk egy nagyobb edény jeges vízbe, és az edény falának belső oldalára 2-3 milliméter vastagságú aszpikréteget dermesztünk. Negyven deka vékonyra szelt, főtt, füstölt marhanyelvből néhány szelettel – a mennyiség a tál méretétől függ – kibéleljük a tálat úgy, hogy befedjük az aszpikot. A tormakrém egyharmadát belesimítjuk a formába, majd betakarjuk néhány nyelvszelettel. Ezt a rétegezést még kétszer megismételjük, kb. ennyi telik ki a hozzávalókból. Az utolsó réteget 1,5 deci aszpikkal vonjuk be. A hűtő felső polcára téve kb. másfél óra alatt alaposan lehűtjük.
Amíg hűl, összekeverjük az almás hagymasalátát: meghámozunk 4 szem nagyobb, lehetőleg savanykás almát, cikkekre vágjuk (a magházukat eltávolítjuk), és gyufaszál vastagságúra metéljük. Nyomban meglocsoljuk 1 citrom kifacsart levével, nehogy bebarnuljanak. Vékonyan felkarikázunk két fej közepes, megtisztított lilahagymát, és összeforgatjuk az almával. Meghintjük 1-1 mokkáskanál sóval és cukorral, majd a saláta tetejére 1 csokor frissen felaprított kaprot szórunk. Ezután a salátát elosztjuk a tányérokon.
Tálalás előtt a formát forró vízbe mártjuk, így könnyen kiborítható a kocsonyázott tormakrémes marhanyelv, majd meleg vízbe mártott késsel felszeleteljük. Tálaláskor almás hagymasalátára fektetjük a szeleteket. Száraz kékfrankosból készült rozét ajánlunk ehhez a kitűnő fogáshoz.

Járay Mari